Csodálatos természeti környezetben levő folyóvölgyek, vízi bivalyok, szőlőtőkék erdeje a napsütötte domboldalban, a Mura és a Kerka vidéke… Ez a felsorolás szolgált díszletként utazásaim idején, amelyre Végh Ferenc, Szvitek Róbert, Kelenik József, Pálffy Géza és Vándor László írásai sarkalltak. Elhatároztam, hogy felkeresem és megszemlélem a Kanizsával szembeni végvidék hajdani erődítéseit, várhelyeit, hogyan is néznek ki napjainkban. 

A Kanizsával szembeni Végvidék

1600. augusztus 9.-én az oszmán haderő ostromolni kezdte Kanizsa várát. Hiába tartott ki hősiesen Georg Paradeiser és legénysége, hiába próbált meg mindent Philip Emanuel Mercoeur lotaringiai herceg vezette felmentő sereg, a vár október 22.-én kapitulált.  (A megmaradt 146 védő a herceg után ment, aki táborában őrizetbe vette a várkapitányt és tisztjeit)  A közvélekedéssel ellentétben valójában nem gyávaság okozta Kanizsa vesztét. Sőt, Mercoeur vitézül harcoló felmentő serege sem hibáztatható, a hivatalszervezet, amely nem biztosította a hadjárat anyagi utánpótlását viszont annál inkább.  Az ártatlan Paradeiser kivégzésének rejtett okára is fényt derít az, hogy Khlesl bíboros azt állította Mária főhercegnőnek, hogy Paradeiser azért adta át Kanizsát, mert így akarta megbosszulni saját és protestáns hittársai üldöztetését.

 

Kanizsa várának török kézre kerülése, mivel egy újabb hadászatilag kulcsfontosságú erősség esett el, igen nagy csapást jelentett a dunántúli végekre. Az erősség elvesztése nagy veszélyt jelentett általában az egész országra, sőt a szomszédos osztrák tartományokra: Stájerországra és Karintiára nézve is. Zala megye történetének vérzivataros időszaka következett ekkor… Állandósultak, sőt gyakoribbá váltak a török betörések, portyázások. A terület a két világhatalom közötti felvonulási területté vált. Kettős adóztatás, amolyan hódoltságon kívüli hódoltság alakult ki ezen a peremvidéken.  Az 1601-ben Ferdinánd főherceg sikertelen kísérletet tett a Kanizsai erődítmény visszafoglalására. A zord időjárás, az állandó harcok felmorzsolták az ostromlókat, így 69 nap után (november 16.-án) felhagytak az ostrommal.  Kanizsa 1601. évi ostrománál óriási veszteségek érték a keresztény sereget, hiszen a harcokban, valamint a zord idő következtében 9000 ember, 2500 ló, 24 löveg és nem csekély értékű málha pusztult el. Ugyanakkor a több mint két hónapos harcban a török várőrség is szintén felmorzsolódott és a harcok végére létszáma 215 főre apadt.

A Haditanács tudomásul véve az új helyzetet 1601 és 1604 között új védelmi rendszer kiépítésébe kezdett, amely az 1620-as évekre fejeződött be és alakult ki teljesen. Ennek oka a Bocskai féle felkelés eseményeiben és a Bethlen Gábor fejedelem dunántúli hadjárataiban is keresendő.

 

 

 

A várkörzet várainak feladata a török portyázások visszaszorítása, esetleges megakadályozása. A végvár láncolat tagjai hírlövő mozsarakkal figyelmeztették egymást veszély esetén. A várak fa-föld szerkezetű palánkkal megerősített kis erődök voltak, melyek rendszeres karbantartást igényeltek volna. A török fenyegetések és pusztítások következtében a települések elnéptelenedtek, egy-egy tartomány kevésnek bizonyult egy vár fenntartására. A vármegyék által elrendelt ingyenmunkát a falvak lakosai az oszmán fenyegetések miatt vonakodtak elvégezni. Így az erősségek az esetek többségében elég rossz állapotban voltak. A fizetetlenség, az élelmiszer és hadianyag utánpótlás hiánya elviselhetetlenné tették a várbeli életet. A végvárak katonái kénytelenek voltak, különböző módon megkeresni fenntartásuk költségeit. Marhahajtás, adószedés, rabkereskedelem, korcsmáltatás, mezőgazdasági munkák, rablóportyák, hatalmaskodások. Ahol a vár környezetében nem volt művelhető terület, ott a körülmények miatt gyakoribbak voltak a dezertálások és a rablások.

A Kanizsával szembeni végvidék főkapitányi tisztségét 1633-tól a Batthyány család tagjai töltötték be. 1659-ig Batthyány I. Ádám, majd Batthyány Kristóf, (1685-ben lemondott, 1687-ben elhunyt) azt követően pedig Batthyány II. Ádám töltötte be. Ádám volt az a férfiú (később országbíró) aki 1688-ban Fejérvárt, majd 1690. április 13-án Kanizsát foglalta vissza a töröktől.

    

 

Már ténylegesen Kanizsával szembeni végvidéki fõkapitányok (1619-tõl):

1619–1620 Bánffy Kristóf (alsólendvai)

1620–1625 Bánffy Kristóf (alsólendvai)

1625–1626 Zrínyi György

1627–1633 Nádasdy Pál

1633–1637 Batthyány Ádámot kinevezik, de csak négy esztendõ múlva iktatják be hivatalosan

1637–1659 Batthyány Ádám

1659–1685 Batthyány Kristóf

1685–1703 ifj. Batthyány Ádám; 1690-tõl ismét kanizsai végvidéki fõkapitány (supremus

capitaneus praesidiorum Canisae annexorum)

A főkapitány helyettesek, vagy vice generálisok székhelye az Egerszegi várban volt.

A Kanizsával szembeni végek fõkapitány-helyettesei

(egerszegi vicegenerálisok) (1607–1700)

(vicegeneralis confiniorum Canisae oppositorum; Oberstleutnant über die gegen

Kanischawärts liegenden Grenzen; Kanizsa ellen vetett végvárak vicegenerálisa)

1607–1629 Ráttky Menyhért (salamonfai), közben azonban 1617-tõl Ráttky György

(salamonfai) az egerszegi kapitány, de nem vicegenerális

[1625, 1627 Georg Kaspar Kinskyt két ízben is kinevezik, de tisztét sohasem tölti be]

1629–1631 Batthyány Ferenc

1633–1635 üresedésben

1635–1640 Sibrik Pál (szarvaskendi)

1640–1641 Eördögh István (pölöskei)

1641–1656 Keglevics Péter (buzsini)

1656–1671 Sárkány János (ákosházi)

1671–1679 Pethõ László (gersei)

1679–1680 üresedésben

1680–1681 Nagy Ferenc (gyöngyösi)

1681–1695 Nagy Ferenc (gyöngyösi)

1695–1700 Forgách Simon (ghymesi)

(Forrás: PÁLFFY GÉZA Kerületi és végvidéki fõkapitányok és fõkapitány-helyettesek Magyarországon a 16–17. században)

A Kanizsával szembeni végvidék mind szervezetileg, mind földrajzilag 3 részre osztható. (4. körzetnek nevezhető várcsoport a Mura túlpartján a Zrínyiek kezelésében volt)

1.)    Kiskomár várkörzet: Feladata a Zala folyó észak –dél irányú részének felügyelete.

Komár, Balatonhídvég rév, Zalavár, Szentgyörgyvár, Szentgrót, Zalabér.

2.)    Egerszeg várkörzet: Feladata a Zala folyó nyugat – keleti irányú részének felügyelete. Pölöske és Kapornak Egerszeg elővédjeként nyúlt előre. Pölöske a Szévíz mocsaras területének átkelőjét vigyázta Egerszeg előtt.

Egervár pedig utóvédként a Zala mögötti területeket vigyázta.

Kemend, Kapornak, Pölöske, Egerszeg, Egervár, Zalalövő,

3.)    Kerka-Mura vidéki várkörzet: A Kerka és a Mura folyóvölgyeit felügyelték.

Alsólendva, Lenti, Szécsisziget, Kányavár, Magyarósd, Szemenye, Szentpéter, Tótfalu. (Zrínyi-Újvár)

 

A 17. század során a Kanizsával szembeni véghelyek mindegyikénél problémát jelentett

a vár karbantartása. A főként fa-föld szerkezetű bástyák és palánkok állandó, szinte

évenkénti megújításra szorultak. A várak kapitányai azonban megfelelő anyagi háttér hiányában

erre nem voltak képesek. Kérelmeik, leveleik egyik legfontosabb témájává a kezelésükbe

tartozó vár rossz állapotának ismertetése vált.

 

A Kanizsával szemben lévő várak erődítéséhez nagy szükség volt a hódoltsági falvak

gratuitus laborjára, ezért az erősségek kapitányai igyekeztek minél több falut az ingyenmunka

elvégzésére rábírni. A falvak népét sok esetben az oszmánok megfenyegették, hogy megkeserülik, ha dolgoznak a keresztény végvárak megerősítésén. Hiába határozta azonban meg az országgyűlés, mely területek hova tartoznak az ingyen vármunkával, azok tényleges végrehajtásához a végvári katonaságnak erőszakkal kellett felhajtani a falvak népét az építési munkálatok elvégzésére.

 

Komár vára:  (Kivonatos összefoglaló – Szvitek Róbert írásainak felhasználásával)

 

Története:

 

„IV. Béla 1237–1256 között Komárban Szent Erzsébet tiszteletére vilhelmita, majd ágoston rendi kolostort alapított. 1524 előtt az ágoston rendiek helyére domonkos szerzetesek költöztek. A kolostorban még 1542-ben is éltek szerzetesek, akik az egyre növekvő török veszély miatt elmenekültek. A gazdátlan épületet az óbudai prépost (a 16. században a veszprémi püspökök töltötték be a tisztséget) alakíthatta át várrá. Vándor László véleménye szerint a várat az 1540-es években az óbudai prépost építtette, de szerinte az nem a kolostor megerősítése révén jött létre. A szakember azt Zalakomárnak a ma Ispitának nevezett részére helyezi. A kutató 1980-ban végzett itt terepbejárást, ahol középkori település felszíni nyomait, és középkori épületek alapfalait figyelte meg.

 

Az 1540-es évek végéről már évente ismert a prépost által építtetett vár említése;  megnevezése hol castellum, hol fortalicium. A veszprémi püspöknek is, mint általában a magánkézben lévő várak tulajdonosainak, nehézséget okozott az erősség fenntartása, így 1565 novemberének végén Perneszy Farkas babócsai kapitány átvette az erősséget a király számára. A királyi kezelésbe került erődítmény teljes körű ellátásának megszervezése és biztosítása immár a bécsi hadvezetés feladata lett. A fa-föld szerkezetű várat 1568-ban Thury György kanizsai kapitány kezdte kiépíteni a környező falvak jobbágyainak ingyenmunkájával.

1574-ben a palánk a víz miatt erősen megrohadt és a belső ház is javításra szorult. A vár árka sem volt elég mély, néhol még térdig sem ért benne a víz. Kisserényi Gábor kapitány csak nehezen tudta megszervezni a felújítást. A várhoz rendelt Somogy megyei falvakból erőszakkal kellett felhajtani az embereket, akik a várhoz tartozó Komár, Karos és Galambok falvakból származókkal együtt is olyan kevesen voltak, hogy számottevő építést nem lehetett velük végezni. A kapitány a munkákhoz a király és a Kamara segítségét kérte. Károly főherceg 1575 őszén azt írta a komári kapitánynak, hogy egyelőre semmilyen építményt nem szabad építeni Komárban, mert az erőket Kanizsa megerősítésének folytatására kell felhasználni. A következő években így csak a vár állagának megóvására volt mód, Kanizsa kiépítése prioritást élvezett.

 

Az 1577–1578-ban tartott haditanácskozások döntésének értelmében a komári várat a mellette fekvő szigetre kellett volna áthelyezni. Ennek elvégzésére 6000 forint költséget állapítottak meg, amelyet a kanizsai építésekre szánt összegből kellett volna elkülöníteni. A döntés azonban csak terv maradt.

 

1588-ban Kapra Ferenc kapitány a vár építését a maga költségén és a saját rabjaival végeztette. Rabjaival a hó leestéig építtetett. A porház és a belső kőházak zsindelyeztetését végezték, mert az öreg gerendafák mind elrohadtak az esős idő miatt. Mellettük a vártaházak is felújításra vártak.

 

 1591. augusztus elején egy éjszaka a szigetvári Kis Hasszán bég megtámadta a komári várat. A törökök a védők nagy részét elfogták, a többieket levágták. A lovakat és a várban talált eszközöket táborukba hordták ki, aztán a helyet felégették. Kapra Ferenc kapitánynak, aki a vár kapuját őrizve több sebesülést szerzett, fejét vették. A lovakat és a várban talált eszközöket táborukba hordták ki, aztán a helyet porig égették. A kapitány feleségét, valamint öccsét, Kapra Mátét, aki a vicekapitány volt, a többi fogollyal együtt Szigetvárra vitték. Zrínyi György dunántúli kerületi főkapitány ezt követően a vár újjáépítését sürgette, ezért a vármegyéket arra utasította, hogy mindenféle építőanyaggal haladéktalanul menjenek Komárhoz. Úgy vélte, hogy a vármegyék emberei nehezen maradnak három napnál tovább a helyen, ezért Ernő főherceget kérte, hogy a stájer rendeknek is parancsolja meg, küldjenek segítséget. Zrínyi György és Nádasdy Ferenc Kiskomáromhoz érkező serege biztosította a helyszínt addig, amíg a várat földből és fából újjáépítették.

 A tizenötéves háború során, 1600-ban a törökök a Dél-Dunántúlon indítottak hadjáratot. A Budáról Kanizsa ostromára érkező török csapatok közeledtének hírére a kiskomári katonák nagy része megszökött. A várban maradt Bakó Farkas főkapitány és a maradék katonaság úgy ítélte meg, hogy nem tudják az erősséget megvédeni, ezért felgyújtották, majd elhagyták, így az a törökök kezébe került.  Az 1601. évi országgyűlés központi témája Kanizsa eleste volt. Az erősség visszafoglalására az ősz folyamán tettek kísérletet, de november 16-án eredmény nélkül vonultak el a vár alól. Az ostromlók azonban közvetve sikert is elértek. Jelenlétüknek köszönhetően Ráttky Menyhért vezetésével egy magyar csapat szeptember végén vagy október elején visszafoglalta a komári várat, amelyet ezt követően helyreállították és őrséggel látták el.

 

1637. december 21-én éjjel megtámadták a komári várat. A támadó törökök közel ezren voltak, akik a külső vár kerítését 25 lépésnyi hosszan ledöntötték. Az éjszaka folyamán háromszor ostromolták meg a sörház mellett lévő palánkot a malom felől és vagdalták a sorompót. Lovász Istók és Varga Jakab házai között – amelyek a sörfőzőház mellett voltak – át is vágták magukat a palánkon. Azért sikerült a támadás, mert az árokban a víz megfagyott, így azon át tudtak támadni.

 

1638-ban Bessenyei István főkapitány a kiskomári kaput elhányatta és újat építtetett, mert olyan rossz állapotban volt, hogy újat kellett csináltatni. 1645. június 11-én reggel a palánk egy hatalmas darabja földtöltésével együtt az öreg kapu mellett az árokba dőlt, amit csak nagy munkával lehet helyreállítani. Bessenyei István főkapitány azt tervezte, hogy minél hamarabb felállítják a palánkot és újra az árokba dőlt földdel erősítik azt meg.

A törökök Hasszán kanizsai pasa vezetésével 1651. augusztus 15-én ismét megtámadták Komárt. Hajnaltól délutánig négy tarackkal lőtték a kapukat és a bástyákat. A várban lévő malom miatt az árokban lévő víz gyakran elfolyt, de ez az épület az egyik bástyához is olyan közel feküdt, hogy zajától az őrök nem hallották egymás szavát és a neszeket. A támadást a komáriak Pethő László főkapitány vezetésével ugyan sikeresen visszaverték, de a támadás során a hostát és a várhoz tartozó majorok leégtek.

 

A bécsi hadvezetés az 1650–1660-as években tervbe vette Kiskomárom praesidium jelentős megerősítését. Az 1654–1655 évek során folyó építkezésekre vonatkozó adatok, így az ehhez kapott pénzösszegek, arra utalhatnak, hogy a terv kivitelezését meg is kezdték. Az 1664. évi török hadjárat elején, július 13-án a törökök meg is szállták a komári erősséget és a nagyvezír a vár átadására szólította fel a védőket. A vicekapitány úgy ítélte meg, hogy segítség nélkül a vár három-négy napnál tovább nem fog tudni ellenállni. Mivel a környéken lévő keresztény katonai egységek Pápára igyekeztek, ezért a védők tárgyalásba kezdtek a vár átadásáról, amelyre július 14-én sor is került. Mivel a vár palánkjának egy része már korábban kidőlt, nehéz lett volna megtartani az erősséget, ezért a törökök másnap fel is égettek azt. A török sereg végül Bécs felé indult, de augusztus 1-én Szentgotthárdnál vereséget szenvedett. A bécsi vezetés augusztus 10-én Vasváron mégis békét kötött a törökökkel, amelyben kikötötték, hogy Zrínyi-Újvárt nem lehet újjáépíteni. Ám nemcsak ez utóbbi vár, hanem Kiskomárom sem épült újjá. Kiskomárom és Zrínyi-Újvár teljesen el tudta volna vágni a Kanizsai vár utánpótlás útvonalait.

Felépítése:

 

 1571–1572 fordulóján Giulio Turco itáliai várépítész és munkatársai felmérték a dunántúli végvárak egy jelentős részét. Az ekkor készült ábrázolás szerint a komári vártól nyugatra mocsár terült el. A huszárvárat palánk kerítette, hossza kb. 118 m, szélessége a belső várhoz közelebb kb. 62 m, északi keskenyebb oldalán pedig kb. 43 m.29 A külső vár északi sarkain rondellák helyezkedtek el. A belső várat a huszárvártól árok választotta el, ezen belül egy fordított L alakú kőépület található. Északnyugati részén egy kapu védmű állt, ez alatt vezetett a huszárvárba az egyetlen híd. A délnyugati és északkeleti részén

egy-egy rondella, a délkeleti sarkán szintén fa-föld szerkezetű bástya helyezkedett el. A

belső vár négyszög alakú, mérete kb. 51×64 méter lehetett.

Egy, az 1600-as évek elején készült térkép 46 amelynek középpontjában, némi túlzással arxként megnevezve, a kiskomári erősség látható, a várat már sokkal jelentősebb kiépítettséggel ábrázolja, mint a Turco-féle váralaprajz – már amennyiben elfogadjuk, hogy a ábrázolása hiteles.  A komári vár itt látható ábrázolása megegyezik a Turco által felmért erősséggel, de korszerűbb védművekkel van ellátva. A belső vár három bástyával és egy toronnyal volt megerősítve. A külső vár védműveit az 1570-es évekbeli állapothoz képest átépítették, bástyákat, és egy kaputornyot emelve, amelyen keresztül a várba lehetett jutni. A vártól keletre feküdt a palánkkal megerősített hostát. A palánk teljesen körbevette a praesidiumot, melynek keleti, hostát előtt lévő részének északkeleti és délnyugati sarkán, valamint majdnem a közepén rondellákat építettek. A hostát palánkján a középső rondellától délre egy kaputorony helyezkedett el. A hostáton kívül helyezkedtek el a várhoz tartozó majorok, kertek. Ezek kerítéssel voltak körbevéve, amelyek azonban kevéssé tölthettek be védelmi funkciót, amit az a számos híradás is bizonyítja, amely arról szól, hogy a törökök a komári mezőre jöttek és a majorokra támadtak.”

Napjainkban Zalakomárnak hívják azt a kis települést, melyen a várhelyet találjuk. A Balatonhídvég irányába vezető út mellett, egy öreg omladozó étterem mellett találjuk a helyszínt az Árpád utcában. A várból a felszín felett semmiféle terepalakulat nem maradt. A terület erősen bolygatott: kukoricás, valamint művelésbe fogott terület veszi körbe a vár magját. A belsővár területén manapság a kertekbe összegyűjtött növényi hulladékot égetik. Meg kell, hogy jegyezzem, a lehangoló kép ellenére a terület alkalmas lehetne valamiféle emlékpark kialakítására. Talán illene a Bivalyrezervátum mellett emléket állítani a Kanizsával szembeni végvidék kulcserődjének, aki a Török területekre mélyen beékelődve évtizedeken keresztül veszélyeztette az oszmánok utánpótlási útvonalait.

 

Hídvég kis erődje

 

Kanizsa elestével vált Zalavár őrségének fontos feladatává a (balaton) hídvégi átkelőhely védelme. Ez jelentette ugyanis Komár egyetlen összeköttetését a mögöttes országrészekkel, (másrészt elfoglalása a török előbbre-hatolását könnyítette volna meg. Az átkelőhely működtetése Komár szempontjából létfontosságú volt, míg Zalavár számára terhes kötelezettség. Ez a két vár kapitánya között rendszeres konfliktust eredményezett…

Iványi Béla: „Hídvég (ma Balatonhídvég) falut már 1330-ban említik. Akkor már kőtemploma és a Zala folyón át hídja volt, a hídon vámszedő hellyel. A XV. században a Zala mellett lévő Szentgyörgyvár vagy Békavár tartozéka volt, a vámot a zalavári apátság szedte. A vámszedési jogot a XV. század második felében az apátság a Marczali családnak, majd Báthori Istvánnak adta bérbe.”

A török időkben már nem volt híd, a területen rév működött, amely katonai szempontból sokkal biztonságosabb volt. Kanizsa eleste után a stratégiai fontosságú átkelőhely őrzése Zalavár helyőrségének feladatává vált. (Közelebb esett az átkelő Zalavárhoz, mint Komárhoz)

Az oszmánok az első támadást 1640. augusztus első felében intézték a rév ellen. A révészek kunyhóit felégették, és gyilkoltak is.  Keglevich Péter vicegenerális leveléből kitűnik az is hogy a rév őrizetlen volt, védművei nem voltak. 1647. szeptember 19.-én éjjel a török újabb támadást intézett a rév ellen. Bessenyei István komári kapitány a zalaváriak hanyagságát okolja a történtekért Svastics István zalavári kapitányt megnevezve felelősként. Svastics mentegetőzött: kevés a hajdú, mind csépelni jár… A rév és a vár őrizete nagy feladat… A kapitányok és generálisok igyekeztek egymásra hárítani az őrizet felelősségét. Svastics például a Szentgyörgyváriakra, sikertelenül. Nádasdy Vas megyei főispán 1648 februárjában nem vállalja a híd őriztetését, hisz a komáriak akik a legtöbbet használják nem fizetnek adót. Így őriztesse Batthyány az átkelőt az embereivel, jelesül a Zalaváriakkal.

 

1648 augusztusában a török ismét megtámadta a révet. Svastics a komári kapitányt vádolta, hogy elmulasztotta a figyelmeztető lövés leadását. Zala megye Batthyányhoz írt levelében Svasticsot hibáztatja, hiszen rendszeresen hiányosságok vannak a rév őrzésével kapcsolatban, és nem tartózkodik Zalaváron sem, csak az isteni gondviselésnek köszönhető, hogy nem történt komolyabb probléma. Pethő László komári kapitány 1649 tavaszán felajánlja Batthyánynak írt levelében, hogy a komáriak elvállalják a rév őrzését, de akkor a pénz őket illeti. 1649. április 8-án a pogány ismét megtámadta a révet, az egyik révészt megölték, a másik súlyosan megsebesülve tudott csak elmenekülni. Az emberek megrettentek, nem merték a révészi feladatot elvállalni.   Hiába rendelte el Batthyányi a zalaváriaknak, szerezzenek révészt, nem volt vállalkozó. Pethő eközben 1649 júniusa és októbere között folyamatosan a rév hiánya miatt panaszkodik….  25 emberét vesztette el az átkeléssel kapcsolatos veszedelmek miatt. 1649 során három alkalommal támadta meg a révet a pogány, így nagy nehezen a főurak is megmozdultak. Batthyány leváltotta Svasticsot, helyére Török Istvánt tette meg zalavári kapitánynak. Pálffy nádor utasította Batthyány Ádámot intézkedjék, hogy mire a jég elvonul, a komp és a vigyázóház készen legyen.

Úgy tűnt, hogy a sok török támadást követően kialakítanak egy erődítést a rév védelmére. Pénz hiányában azonban nem történt semmi. Pethő László azonban, akinek leginkább fontos volt az átkelő, rendelt egy kompot Keszthelyen és egyet Győrben. A győrit 1650. májusában ki is fizette. Az itt készült kompot csak darabokban lehetett Hídvégre szállítani. 1650. szeptember-október tájékán a komp helyének kialakítását végzik, végül 1651. május 30-án bocsátják csak vízre a kompot. 1652 júliusában Török István, míg novemberben Pethő László ad jelentést a rév törökök általi megtámadásáról.  Az erőd a gyakori támadások ellenére csak nem akart megépülni. 1655. február 11-én Pethő László a kanizsai basa Hídvégi átkelése kapcsán 6 hajdú elvesztéséről tudósít. Kéri Batthyányt hogy most már tényleg tegyenek valamit az erőd létesítésével kapcsolatban, mert szolgálati ideje alatt már 91 embert veszítettek el Hídvég miatt.

Pethő 1957. május 14-i leveléből már lehet következtetni az erőd meglétére, míg 1685-ben és 1686-ban Radonay Mátyás zalavári apát és kapitány jelentésében konkrétan megnevezi az erődöt. A révet még 1688-ban is használták a végváriak. Tehát az erőd az 1650-es évek végén mégis elkészült, az átkelés biztonságának szavatolására. Sáncai még 1786-ban is láthatóak voltak.

                                    

Vándor László szóbeli közlése alapján a kis erőd mára teljesen elpusztult. A Zala folyó szabályzásánál a töltés építéséhez elhordták maradványait… Meglétéről a korabeli levelek és feljegyzések mellett II. katonai felmérés térképe tanúskodik.

 

Zalavár (Vársziget)

 

„Kr. u. 840 körül Német Lajos keleti frank uralkodó az Alsó-Zala-völgyben hűbérbirtokot ad a Moimir morva fejedelem által elűzött Priwinának, aki székhelyét itt a mai Zalavár várszigeten hozta létre. Erődített udvarházát a sziget déli felében építteti fel. Ettől északra, a sziget közepén 840 táján épül Keresztelő Szt. János (fa)temploma a pogány lakosság megkeresztelésére. 850-re készül el Priwina magántemploma, a Szűz Mária templom, 855 tájára pedig a salzburgi érsek támogatásával a Hadrianus mártír zarándoktemplom. Priwina székhelye erre az időszakra már városias jellegű településsé fejlődik. 861-től Priwina fia, Kocel (Chezil) gróf lesz Mosaburg (urbs paludarum azaz „Mocsárvár”) ura. Az ő idejében, a 860-as évek végén Konstantin (Cyrill) és Methód, a „szlávok apostolai” hosszú hónapokig tartózkodnak itt, majd több éven át Mosaburg lesz Methód pannóniai érsekségének tényleges központja. A 880-as évektől Arnulf császár egyik kedvelt tartózkodási helye. 896-ban a magyarokkal szembeni védelmét hűbéresére, Braszlavra bízta. 907-ben a bajorok itt, Brezalauspurcnál szenvednek döntő vereséget a magyaroktól.”

 A X. században elnéptelenedő település a XI. század elejére, a magyar államalapítás idején éled újjá. 1019-ben Priwina egykori magánegyházát szentelik fel újra Szent Adorján tiszteletére. Tőle északra épül fel az államalapító király által kiépített közigazgatási rendszer, a vármegye (ispánság) központja – amelyet valószínűleg első ispánja után Kolonnak neveztek. Ez egy palánkfalú erődítés volt. A legújabb kutatások azt feltételezik, hogy a Szent István által alapított Kolon (Colon civitas) megye területe magába foglalta a történeti Somogy és Zala megyék területét, mely a XI-XII. század fordulóján vált ketté. Zala székhelye itt maradt, ettől kezdve nevezik Zalavárnak, míg a somogyi székhely Somogyvárra települ.

Az Árpád-kori központ virágkora a XI. század vége, amikor a monostort és templomát átépítik, és az ispánsági központ is egy lakótoronnyal és egy templommal (ma: Szent István kápolna) bővül. A XIII. század második felében a monostor hiteles hellyé válik, a világi közigazgatás pedig (a királyi megye átalakulása következtében) elköltözik innen.”

(Forrás : http://www.zalavarpark.hu/tortenet.html)

„1164-ben III. István megerősítette Fulcerius veszprémi püspököt a zalai vár civiseitől vásárolt birtokban. Ekkor tehát már állott a vár.

1222-ben Róbert veszprémi püspök ,,in castro Zala" ad ki oklevelet. 1244-ben pedig IV. Béla „apud castrum Zala" tartózkodik. A XIII. századig Zalavár nyilván a királyé volt, 1443-ban a Rozgonyi, 1444-ben a Gersei Pethő család, 1472-től a zalavári apátság birtoka lett.

Sokat ismerünk a XV—XVI. századi várnagyok közül. Így 1444-ben Gordovai Fancs Péter és Móroczhelyi Farkas László, 1470-ben Domonkos és Liter Péter, 1474-ben Sándorházi Ambrus, Nyári László és Magasi Miklós, 1479-ben Szegfalvi János fia Péter, 1505-ben Egri Pál, 1529-ben Apát Nagy István, 1536-ban Kürtösi Pál nevét.  Zalavár mint erősség akkor került az érdeklődés középpontjába, amikor a török előnyomulása folytán szükségessé vált a dunántúli végvárrendszer kiépítése.

1557. november 6-án Mezőlaky Ferenc egy düledezőfélben levő várat vesz át. Úgy látszik, hogy a vár még Mohács előtti állapotában van. Mezőlaky lelkiismeretesen erősítette, a jobbágyok robotmunkájának kíméletlen felhasználásával.

Zalavár, mint erőd fontossága Kanizsa elestével (1600. október 22.) nagyon megnőtt. Bocskai szabadságharca idején Bocskai kezére került, mint Sümeget kivéve az összes Zala megyei végvárak. Az 1625: XX. te. maga állapítja meg, hogy egyetlen vár sincs annyira elhanyagolt, és ennek következtében veszélyeztetett állapotban, mint Zalavár.

                             

 

Nyilván az ellátás hiányossága okozta, hogy a zalavári őrség rabolni kezdett. Legalább is azzal vádolta őket Sárkány István, a szomszédos Komár kapitánya: ,,Szegény emberek marháit lopják, tolvajolják, házokat reájok gyújtják, az utakat lesik, úgyannyira, hogy immár csak egy szegény ember is igaz útjában békével el nem mehet.. ,"  Kanizsa elestével vált Zalavár őrségének fontos feladatává a balaton-hidvégi átkelőhely védelme. Ez jelentette ugyanis Komár egyetlen összeköttetését a mögöttes országrészekkel.

1620 tájékán Bogács András várbeli vajda arról panaszkodik, hogy az állandó török fenyegetés ellenére a vár igen leromlott állapotban van, élelem és létszámhiány van. Néhány évvel később Svastics kapitány szintén hasonló helyzetet fest le, bár meg kell jegyezni, hogy elég gyakran volt huzamosabb ideig távol a vártól.

Sibrik Pál vicegenerális 1639-ben 100 német katona küldését kéri Zalavárra, de panaszt is tesz Batthyány Ádám főgenerálisnál és a bécsi haditanácsnál, hogy Svastics István zalavári kapitány „esztendő által két hetet ott benn nem ül, hanem mind széllel nyargal... ilyen végházat kordéra hogyni, nem érdemli az a kapitányságot.

1639 nyarán a Zalaváriak sikeresen megvédik a révet a törökök támadásától.  Svastics továbbra is gyakran van távol a rábízott végháztól…

1640. áprilisában azonban már Szombathelyről kér gabonát a várbeliek számára, távollétét Sibrik megint kifogásolta. Októberben Zalavárról kér szüreti szabadságot, de a következő télen feléje sem néz a várnak, sőt a Vas megyei Toronyból kéri Batthyányt, fogadhasson a megye pénzén húsz gyalogost a „jegeilésre".

A jegelés a várárokban levő jég feltörését jelentette, hiszen az oszmán a befagyott jégen könnyen meg tudta volna közelíteni a várat.

Svastics a várban csak annyit csinált, hogy a várárkot tisztíttatta. 1644 húshagyó keddjén ugyan a török, mely „nagy roppant seregekkel, kiterjesztett zászlókkal... Zalavár alá ment" eredménytelenül távozott, de a vár „immár jobb része is puszta, és nincs mivel épécsük", „rongyos, mint egy mostoha elhagyott árva", „nincsen romlottabb végházunk Szalavár-nál." Svastics maga is jelenti, „az kapu közünknek egy darabja is le akar dúlni," de ezen a címen el akar menni a várból, és 1645 tavaszán sincs otthon. Annál is inkább távol marad, mert 1644 őszén Zalaváron, Szentgyörgyváron, Szentgróton és Zalabérben pestis dühöngött, a zalabéri és kapornaki kapitány is megkapta.

1646 tavaszán és nyarán Svastics építkezett Zalavárott, mert a Zala árvize „az hidainkat és töltéseinket nagy helyen mind elvitte," a kaput is kezdte építeni, és kérdést tesz „mely tájban bontassam el az ó kaput, annak módjával kell lenni, én magamtól el nem merem bontatni, míg nagyságoddal nem beszélek felőle." 1646. októbertől 1647 májusáig Svastics Kiskomárban, a török veszélynek legjobban kitett erősségben helyettesíti Bessenyei főkapitányt, és onnan nagyon kívánkozik vissza Zalavárra.  Svastics gondatlanságának következményeit azzal kívánja leplezni, hogy kevés a várhoz szolgáló robotmunka, de tény az is, hogy a várkapu kijavításáért évekig kellett irkafirkálni, jajveszékelni, eredmény nélkül.

Zalavár megerősítését is állandóan sürgette Török István, az 1649-ben kinevezett új kapitány. Romladozó épületeinek rendbe hozását az országgyűlés által akarta elérni.

Követelésének lett is idővel eredménye, mert Pálffy nádor 1652 őszén közölte Batthyányval, tízezer forintot utaltak ki a végvárak épületeire.

1653 áprilisában Keglevich Péter vicegenerális jelentése szerint a török átkelt a Zalán és a zalaváriak közül Öt hajdút elfogott. Júliusban megint megtámadták a zalavári hóstátot, de mint Török diadalmasan jelenti „szégien ualua mentenek vissza." A török veszély mellett a létszámhiány és a fizetetlenség továbbra is megnehezítette a várban szolgálók életét.

Zalavár erődítési munkálatait hátráltatta azonban az az áldatlan veszekedés, amely Török István kapitány és a veszprémi püspök között 1653-ban kezdődött. Széchenyi György püspök ez év június 26-án Batthyányhoz írt levelében csúnyán megtámadja Törököt, akit lelkiismeretes kapitánynak és gondos építőnek ismertünk meg. A püspök és a kapitány közötti összeütközést úgy látszik a kapitánynak Kardos Gergely plébánossal való konfliktusa mérgesítette el.   A püspök rengeteg panasszal élt a végbeliek vélt hatalmaskodásai miatt is.

Azonban — bár a haditanács végre 12 dupla szakállas puskát küldetett Zalavárra a vár katonái között nehezen volt megszilárdítható a fegyelem. Török 1655. október 28-án panaszkodik, hogy a vitézek közül sokan elbúcsúznak, „s ugian tizedesek is, noha ugian keménjséggel is eléggé csendesítem ükét, de magokat megh keménietvén, az mikor reájok kerülne is az szolgálat, igen engedetlenvl uadnak, kj miat talán suliosabban is köl czelekednem." 1656. január 23-án megint megtámadta a török Zalavárt és „annira bej öt egi folkája, az hol mégh soha lovas török nem volt.... Ez helj most minden felöl mezőre fagiott." Török kér a vár védelmére 25 gyalogost, puskaport, ónt és tarack golyót. Az utóbbi kérelmét tüneményes gyorsasággal teljesítették, mert január 31-én már jelenti Gombai János egerszegi hadnagy, hogy 25 hajdút, puskaport, ónt és ,,taraczk koljóbisokat" küldött Zalavárra. Persze ennek ellenére sem érzik magukat Zalavárott biztonságban, amíg ,,mind kömiöskörül az jégh miat mezőben vagiunk."

Ab Holst ezredes, Montecuccoli főszállásmestere jelenti 1665-ben, hogy Zalavár régi erőd, négyszegletű falból áll, egy mocsár közepén fekszik, 2000 lépésnél hosszabb dorong úton és hidakon át megközelíthető. Másként a várhoz eljutni nem lehet. — Ekkor a vízállás magas volt. Nagyon meg lehetne erősíteni, most azonban rozoga állapotban van, ha az ellenség el tudná foglalni, lehetetlen volna erőhatalommal visszavenni, és az sokkal rosszabb lenne, mint Kanizsa elvesztése.

1676 elején Csernél (Chernél) Mihály zalavári főkapitány nagyobb építkezésekbe kezdett. Batthyány Kristóf főgenerálisnak írt jelentéséből kitűnik, hidakat építenek, a külső és belső kaput megcsináltatják. Ekkor úgy látszik, az építkezésre van pénz, de az őrség a fizetetlenség miatt el akar búcsúzni.

1676. december 26-án a király az erélyes és tevékeny Radonay Mátyás zalavári apátot nevezte ki Zalavár főkapitányává. Ö nem folytatta a Charnel által kezdett erődítési munkát, hanem lápot metszetett, a várbeli német katonáknak házat építtetett.

 

1684 szeptemberében megint a török támadta meg a várat.

A talán Radonay által Zalavárra hozott német katonaság ellen a zalavári magyar sereg kért a legsürgősebben védelmet Batthyánytól 1685. február 12-én. Így jelentést küldtek Nagy Ferenc vicegenerálisnak is, aki óvja a magyar sereget, meg ne támadják a németeket, de a német kapitánynak is megírta, ilyen visszaéléseket ne engedjen, mert különben jelentést tesz a hadi tanácsnak Bécsbe.

1685 nyarán Radonay nagy építkezésbe fog, hidakat,  ,,profont házakat", kvártélyokat, kemencéket készít és a várat egyébként is erősíti, saját költségén, a hadifoglyok felhasználásával. Ez a munka 1686-ra is átnyúlik, ez évben a Zalát is bevezeti a belső árokba. 1687 januárjában már arról számol be, hogy a Zala folyó vizét bevezette a vár árkába. A sebes folyású folyó nem fagyott be télvíz idején sem. Ugyanekkor a palánkot is erősíti. Főleg török rabokkal dolgoztat, de mesteremberekre kiadásai is voltak. Ezzel megszűnt a téli „jegeilés" fáradságos és nem mindig hasznos munkája.

Utoljára akkor volt szerepe Zalavárnak, amikor Batthyány II. Ádám 1689—1690-ben Kanizsát ostromolta. Akkor Zalavárott is „igen nagy szolgálat volt", melyet nehezen győztek. Kanizsa azonban 1690. április 13-án megadta magát, utána már nem kellett a Zala völgyét és ezzel tulajdonképpen Bécset is Kanizsával szemben védeni. A többi kis zalai végvárral együtt Zalavár is elvesztette hadi jelentőségét. Ezután épületeire sem viseltek már gondot.

Egy 1700-ban kelt összeírás megemlíti a „Praesidium Zalavár"-t, mely a Zala folyó közepén fekszik. A várban már nem lakik senki, a Zalán innen a mocsáron kívül lakik még vagy húsz várbeli hajdú. Az apátságot a pécsi püspök (Radonay) birtokolja, de még csak egy papot sem tart itt. 1702-ben Schenckendorf császári ezredes Bécs parancsára a várat felrobbantotta.

Alapfalai még a múlt században fennállottak, és azokat Kollár János pesti luteránus pap le is írta. A vár felrobbantása óta eltelt két és fél évszázad alatt még a romok nyomai is eltűntek a föld színéről.

A vár felépítése:

A vár felépítéséről tanúskodik az 1568. június 11-én felvett hadi leltár. Ennek alapján Iványi Béla tanulmányában így elemzi a leltárban levő adatokat.:

Eszerint a várnak volt egy belső és egy külső kapuja. A belső kaput egy kétkerekű sugár ágyú (falconetta) védte, a külsőt pedig kilenc, vasból készült szakállas puska. Három bástyát is említ, a puskaporost (propugna-culum pulverum), az újat (propugnaculum novum — amit talán Mezőlaky épített) és a zöld szoba felettit. A puskaporos bástyán volt 9 régi szakállas vaspuska, másfél hordó salétrom, két hordócska kén, 12 tüzes labda, hét tüzes nyíl, 10 hajítógépbe való dárda és két éjjeli lámpás. Lőszert itt nem említ. A zöld szoba feletti bástyán viszont nem volt lőfegyver, de volt 300 szakállas ólomgolyó, 100 szakállas vasgolyó, másfél hordó puskapor, 3 font kézi lőfegyverhez való por, két légely szakállas puskához való por, két font ólom és két szakállas puskagolyó forrna. Az újbástyán csak egy kétkerekű vas sugárágyú és két öreg szakállas puska volt.

Említ a leltár egy felső folyosót, amely valami védőtornác féle vagy gyilokfolyosó lehetett. Volt rajta 20 régi szakállas vaspuska, egy kis szakállas és egy ócska magyar pajzs.

 

Három tornya is volt a várnak. A furcsanevű Leledia, melyben 7 hordócska puskapor és körülbelül 100 vasgolyó volt, —- a templom törött (fracta) tornya, mely alatt 16 hordócska szakállasba való puskapor és két nagyobb edényben ágyúba való por állt. Volt itt 50 régi, patkányrágta, galambtrágyával fedett könyv is. A harmadik, magasabb (altior) toronyban egy vas siska ágyú állott: Volt a várban még 6 tábla ólom is, egy-egy közülük 143 fontot nyomott. 500 szakállas vasgolyó, 3 régi szakállas puska, egy prágai szakállas puska, és 3 magyar lovas lándzsa egészítette ki a felszerelést.

A felszerelés nyilván jóval teljesebb az 1553. évinél, de még mindig felettébb szegényes. Ezt a két kapus, három tornyos, bástyás templom-erődöt, illetve alaprajzát rajzolta le 1569-ben a Bécsből leküldött Giulio Turco olasz hadmérnök is. Alaprajzához léptéket is ad. Ha szabad az ő lépését a szokásos 75 cm-rel számítani, Zalavár szilárd kőépítményének szélesebb oldala 21,75 m, keskenyebb 17,75 m, a négyszögalakú vár belterülete a kiugró négy rondellával együtt 315 négyzetméter lenne. Valószínű azonban, hogy a Turco mérései alapjául vett lépés több, mint 75 cm, mert Rómer Flóris, aki 1881-ben a várbeli templom alapfalait megtalálta, a homlokzatot 8,85 m hosszúnak és 1,32 m, szélesnek mérte, holott a Turco-féle alaprajz léptékének 75 cm-es számításával a homlokzat csak 4,5 m hosszú lenne. A Rómer leletei alapján Gyulay Rudolf által felvett alaprajz viszont a templom homlokzati falát 17 méternek tünteti fel. Tehát valahol hiba van. Vagy Rómer mérte hozzá a templom frontális falához az azt folytató várfal egy részét, vagy Gyulay nem ismerte a Turco-féle rajzot, rekontsruált alaprajzának méretei nem megfelelőek, vagy a Turco-£éle „passa" több mint 75 cm.

Turco rajza szerint a vár víztől körülvett szigeten épült, de a mocsaras árokszerű területen túl még kilenc rondellával ellátott palánkvonal húzódik köralakban, és az alaprajzon a vár 15. és 16. számmal jelölt rondelláitól 29. és 30. számmal jelölve ugyancsak palánkvonal húzódik a külső palánkig. Ez a két belső palánksor a külső palánk által körülkerített részt kétfelé osztja:

A belső vár kapuja (az alaprajzon 6. sz.) három és fél lépés széles. Innen a külső palánksorig kétnyílású híd (17—18. sz.) vezet, mely 18 lépés hosszú. A palánkon egy szilárd (kő) építményű kapuszerű nyíláson (20. sz.) és egy rövidke hídon át lehet száraz területre jutni. Egyébként a palánkot is mindenütt víz, mocsár veszi körül. A keletre néző vártemplom (1—2. sz.) északi falát hat támpillér erősíti, a déli fal mentén (4. sz.) valami oszlopsoros ámbitus-féle látható. A vártemplom nyugati végében van a vár legerősebb építménye, az igen vastag falú torony (8. sz.), amelyet az 1568. évi hadi leltár töröttnek nevez. Nem lehet megállapítani, hogy a vár keleti bástyáján lévő, 12. számmal jelölt kiszögellés milyen célt szolgált. Az északi bástya közepe táján a külső oldalon támpillér nyoma látszik. Lehet, hogy ezt Mezőlaky építette. A bástyafalak hossza a szélesebb oldalon (kelet és nyugat) 26, a rövidebben 19 lépés. Ezt átszámítva, a falak hossza a rondellákkal együtt 67,5 méter. Az 5. számmal jelzett tér, ahol az orientációs nyíl van berajzolva, a vár főtere volt, melyet három oldalról épületek vettek körül, a déli oldalról csak a bástyafal. A piac tér 16 X H lépés, mely átszámítva kereken 100 négyzetmétert ad. Bejárata a 6. sz. kapuból, illetve kapuközből, vagy pitvarból volt.

A palánkkal kerített, kapuval bíró külső rész lehetett a külső vár, amelyben azonban szilárd épület nem is lehetett, hisz a palánkon belül csak annyi száraz hely volt, hogy ott támadás esetén a védők elhelyezkedhettek. A külső várat két részre osztó palánksor nyilván a belső várba vezető híd és a belső kapu védelmét szolgálta az északi, keleti, vagy déli oldalról való támadás esetére.”

Iványi Béla tanulmánya óta eltelt évtizedekben több ásatást folytattak le a területen. A török kori vár egy részét feltárták, másik részét napjainkban is erdő fedi. Ezen a történelmileg rendkívül összetett helyszínen emlékparkot és múzeumot hoztak létre.

(Megjegyzés: a vártörténet és a felépítés ismertetéséhez Iványi Béla - ZALAVÁR ÉS A BALATONHIDVÉGI ÁTKELÖ A TÖRÖK IDŐKBEN-Göcseji Múzeum jubileumi évkönyve 1950-60 című tanulmányából emeltem ki szemelvényeket. Ezen idézetek dőlt betűvel vannak jelölve.)

 

Szentgyörgyvár – Békavár

Szentgyörgyvár, vagy Békavár első említésével 1444-ben találkozunk. Építtetője a Pécz nemzetségből származó Marczali család két ága a Vajdafiak és Bánfiak.  A Marczaliak özvegy Erzsébet királyné táborához csatlakoztak és az 1440 nyarán kibontakozó háborúban is az ő oldalán harcoltak mindvégig. Nem csak foglaltak azonban, hanem számos várat is emeltek engedély nélkül a háborúzó felek. Ennek köszönhette létét Szentgyörgyvár is. Építésének pontos ideje nehezen meghatározható, legvalószínűbb, hogy 1440 nyarán, őszén kezdtek hozzá és évekig eltartott a vár kiépítése. A két ág közös birtoklása idején, - a Vajdafiak részéről Imre és János, míg a Bánfiak részéről György és István - mindkét ág egy-egy várnagyot állított a vár élére. A Vajdafiak várnagya Csapi András, a Bánfiaké pedig Laki Kaczor Dávid és Csapi Máté volt. A család anyagi helyzete és tagjainak magszakadása folytán azonban az egységes szentgyörgyvári tartomány, még az ötvenes évek közepén bomlásnak indult. Több falvat a várnagyok, így Csapi András vett zálogba, míg Imre halála után a Vajdafiakat egyedül képviselő János, ága rész birtokát, Nádasdi Darabos Lászlónak és Hosszútóti Ambrusnak zálogosította el, akik 1458-ban Sitkei Antalnak adták tovább. 1459-ben meghalt Marczali János és vele fiágon kihalt a Vajdafiak ága. Rövidesen már a Kanizsai család kezében találjuk a Vajdafiak részét a várban és uradalmában. Kanizsai Miklós és László ugyan többször zálogba adta, mint 1461-ben saját várnagyainak, Keménfalvi Török Ambrusnak és Gébárti Lőrincnek, majd 1463-ban Unyani Miklós sümegi várnagynak, de mindvégig maguk birtokolták. A tulajdonjoguk azonban nekik is csak zálog lehetett, miközben a vár másik fele továbbra is a Bánfiak, míg birtokrészeik többsége az egykori várnagy Csapi András kezében volt. Marcali Bánfi István halála után már csak unokaöccse László képviselte a családot. Fia neki sem született ezért 1474. január 7-én a budai káptalan előtt kölcsönös örökösödési szerződést kötött rokonaival, Báthory Istvánnal, Lászlóval és Andrással. A szerződésbe belefoglalták, hogy amennyiben László utód nélkül halna el, birtokai, köztük Szentgyörgyvára avagy Békavára a Báthory családra száll. Ugyanekkor a várban azonban Lotomberki Swampek György is birtokolt, felesége, Marczali Vajdafi János leánya Katalin révén. Swampek Unyani Miklóst szerződtette várnagyául, aki ezt a tisztet 1474-76 között viselte.

 

Swampek Györgytől azonban lázadásért Mátyás király 1479-ben elkobozta Szentgyörgyvárát és az örökösödési szerződés alapján Báthory Istvánnak és Andrásnak adta.  A továbbiakban még 1496-ban Marczali Bánfi István leányának, Borbálának a lánya, Hédervári Dorottya adta itteni részeit férjének Drágfi Bertalannak, amit a király is megerősített, de birtoklásukról nincsen adat, a szerződés csak a birtokigényt igyekezte fenntartani. Építése utáni első évtizedben a környék retteget rablótanyája. Csapi András várnagy és katonái rendszeresen fosztogatták a környező birtokokat, főként a Gersei Pethők Tátika, Rezi, és Kemend vártartományait. Csapi András válogatás nélkül támadt rá mindenkire, jobbágyokat fogatott el hazatérőben a kapornaki, kanizsai és vasvári vásárokról.  A szentgyörgy váriak támadásai nem kímélték a többi Ulászló párti főurat sem. A polgárháborúban ligák, szövetségi rendszerek jöttek létre. A Marczaliak a Kanizsaiakkal fogtak össze, majd Csapi András familiárisaival és két szentgyörgyi jobbágyával, Bakónaki Török László kanizsai várnagy seregével egyesülve, Pethő László sógorának, valamint szövetségesének, Alsólendvai Bánfi Istvánnak bánfifalvai birtokát pusztították el. 1446-ban és 1447-ben Palóci László országbíró többször járt Zala megyében közgyűlést tartani, a perek sokasága csak tovább szította a konfliktust. Csapi András még 1455-ig töltötte be a várnagyi posztot, 1453 és 1455 között alispánként is működött. Ezt az időszakot azonban inkább már birtokszerzésre használta fel. ő volt a környék uzsorása. Számtalan kölcsönt adott a Marczaliaknak és a Kanizsaiaknak is. Halálakor az 1460-as években számottevő birtokot hagyott maga után, melynek jelentős része zálogban volt nála.

Swampek György birtoklása és várnagysága idején ismét az innen kiinduló hatalmaskodások miatt félték Szentgyörgyvár nevét, 1475-ben szentgyörgyi és hosszúfalui jobbágyaival Biki Dávid sümegi várnagy Mindszent nevű birtokára támadt, majd 1476-ban Kanizsai Lászlóval került konfliktusba, amiért több Zala megyei faluját zálog címén hatalmasul elfoglalta. Elszigeteltségéből és a nyakába szakadt számtalan perből Frigyes német-római császár, Mátyás király legfőbb ellensége pártján kereste a kiutat. 1477 júniusában Mátyás hadat üzent Frigyesnek, és a magyar seregek Bécs irányába kezdtek hadműveleteket. Swampek György a császár szolgálatába állt és katonáit befogadta Szentgyörgyvárba, majd tovább hatalmaskodott a környék felett. Mátyás azonban hamar térdre kényszerítette a császárt, aki már decemberben békét kért. Swampek magára maradt és nem sokáig tarthatta magát.

1478 első felében feltehetően Báthory István foglalta el, vagy vette át a várat. Augusztusban már az ő várnagyát, Mányai Lukácsot találjuk a várban. Mátyás király halálát követően több jelentkező is akadt a magyar trónra. A magyar főurak, köztük Báthory István is a későbbi Ulászló király mellett tette le a voksát. Habsburg Miksa király azonban támogatottság híján fegyverrel akarta megszerezni a trónt. Birodalmi segélyekből és kölcsönökből felszerelt mintegy 18 000 főnyi seregével 1490 októberében megindult Magyarország ellen. Október végén, november elején egy hétig Renneknél (ma Csabrendek) táborozó seregnek ellátatlanság miatt Miksa szabad rablást engedélyezett. A több ezer zsákmányra éhes német zsoldos első célpontjai között lehetett az ellenpárti Szentgyörgyvár és tartománya. Bár Miksa hadjárata kudarcba fulladt, dunántúli uralmát csak a következő év nyarán sikerült felszámolni a Báthory István, illetve a Pethők vezette Ulászló párti seregeknek. A Jagelló uralkodók alatt Szentgyörgyvár központi szerepet töltött be, mind Zala megye politikai életében, mind a közigazgatása területén.  Szentgyörgyvár várnagyai: 1445-55 Csapi András, 1445-46 Laki Kaczor Dávid, 1451-59 Kustányi Lukács, 1458 Korotnai János, 1461 Keményfalvi Török Ambrus, Gébárti Kis Lőrinc, 1474-76 Unyomi Miklós, 1476-78 Lotomberki Swampek György, 1479-83 Mányai Bese Lukács, 1480 Kendi Barnabás, 1481-92 Balázsfalvi másként Sólyagi Nagy János, 1492-98 Ivánczi László, 1492-1511 Gétyei János, 1493-1509 Uzsai Gáspár, 1510-26 Hosszú-tóti György, 1531 Mihályházi Székely Mihály, 1545 előtt Palatics János, 1548-1558 Kákonyai Kecskés Pál, 1558-1560 Kovács Péter.

 

Az oszmán terjeszkedés azonban lassan Zala megyét is elérte. 1541-ben elesett Buda, de Zala megye életében csak Fehérvár 1543-as eleste után lett rendszeres vendég a török. Szentgyörgyvár mégsem a török elleni vitézségével tüntette ki magát, hanem várnagya hatalmaskodásai miatt panaszkodott rá az egész környék. Palatics Jánost 1545-ben még a vár helytartójaként nevezi egy oklevél, de 1548-ban már Kákonyai Kecskés Pál a várnagy. Rögtön gyilkossági ügybe is keveredett az emberei miatt, amikor Vince nevű helyettes udvarbíráját (provisor) Szarka János szervitorral Hídvégre küldte, de azok Karos mezővárosba mentek, ahol megölték az óbudai prépostság nagykomári várának kapunállóját, Vincét. 1550 őszén Kecskés várnagysága kezdetén nem adta vissza a kapornaki apát által Palaticsnak adományozott szőlőt. Mivel a szőlőhegyet elődje is csak élethossziglanra kapta, illetve az a pálosok földjén volt, igazság szerint őket illette. Hiába kérték vissza a remeték a hegyet, Kecskés egy ízben még a török rájuk küldésével is megfenyegette a szolgabíróval kiszálló vikáriust. 1554. június 13-án jelentette urának, Nádasdy Tamás nádornak, hogy Kecskés Pál szentgyörgyvári tiszttartó fia, György hatalmaskodva magtámadott egy borszállítmányt. Zay Ferenc szolgái szekereken bort szállítottak Gétyéről, akik közül az egyiket Kecskés György és emberei lekaszabolták. A félholt sebesült még valahogyan elvergődött Csány várárig, ahol a kapu elé lerogyott és azonnal meghalt, Szerecsen János volt a neve. Ez azonban csak egyike volt azoknak a kényszer okozta rablásoknak, amit a katonák megfelelő ellátásának hiánya idézett elő. Kecskés Pál tiszttartó a szükséges élelmet kénytelen volt erőszakkal beszerezni őrsége számára. 1558-ban a várnagy ismét gyilkossági ügybe keveredett. Csányi Ákos fenyegette meg, hogy a Nádasdy Tamás szolgájának megölésében bűnösöket fogassa meg. Kecskés Pál várnagysága alatt nem sokat tett a török elleni küzdelemért, annál inkább jeleskedett a hatalmaskodásokban. SzámtaIan zavaros  ügye közül nem tudjuk melyiknek a hatására, de végül is még 1558-ban elhagyta Szentgyörgyvár várnagyságát. Ura bizalma azonban úgy látszik továbbra is töretlen maradt, mert Szentgyörgyvárról a Báthoryak szomszédos Somogy megyei várába, Marcaliba került várnagynak, itt említik 1559-ben. A Báthoryak türelme és Kecskésbe vetett bizalma a mohácsi csatamezőn véghezvitt hőstettében keresendő. Báthory István nádor Kecskés Pál familiárisa kíséretében menekült el a mohácsi csatából, és mikor lova már nem tudta tovább vinni, Kecskés átadta az övét. Báthory így megmenekült, míg Kecskés Pál török fogságba esett. A nádor nem feledkezett meg élete megmentőjéről és pénzen kiváltotta, majd gazdag javakkal és tisztséggel halmozta el őt.

 

Kecskés utódja Kovács Péter tiszttartó sem maradt el a hatalmaskodásban, és ha kellett rablóknak is védelmet adott. 1560. március 22-én jelentették Nádasdynak, hogy Nagy Sebestyén és Bakos András ismét Páhokon fosztogattak. Feltörték a szőlőhegy pincéit, kifosztották az embereket és feldúlták a falu templomát. Mikor a veszprémi püspök emberei rajtuk akartak ütni Szentgyörgyvárba menekültek be. A rendszeres török támadások mellett azonban gyakorta előfordult, hogy a szomszédos végvárak katonasága is a vár körül fosztogatott. 1558. március 17-én Csányi azt írta a nádornak, hogy Szentgyörgyvár felől lövéseket halott, és hogy a komáriak tekeregtek arra.  Szentgyörgyvár egyik legfontosabb védelmi funkciója a mándi híd, majd az átkelő biztosítása volt. A török támadások miatt állandó problémát jelentett a védelme. Mivel rendszeresen használták a portyázok is, a folyó menti falvak pusztulása csak idő kérdésének látszott. Mezőlaky Ferenc zalavári apát hiába szólította fel a szentgyörgyváriakat, azok semmit sem tettek az átkelő védelmében, ezért 1565 decemberében Mezőlaky leromboltatta a hidat. Ezzel azonban nem lehetett a révet lezárni, mivel a gázlókon továbbra is rendszeresen átkeltek a törökök. Ezt felismerve 1586 őszén a megye is követelte, hogy a csányi és szentgyörgyvári vár közti kapcsolat miatt helyezzenek egy hajót Mándhoz az átkelés biztosítására. A hajó építéséhez 1588. március 20-án a tihanyi vár hajóépítő műhelyében kezdtek hozzá. Elkészülte után bizonyosan szolgálatba állt. Az átkelőn persze mindvégig vámot szedtek, de mivel 1586-ban a megye 100 forintos büntetés terhe mellett megtiltotta az utasok átkelését Mándnál, Csányi Bernát Szentgyörgyvár örököseinek nevében tiltakozott, hogy a megye megsértette a mándi átkelőre vonatkozó kiváltságaikat. A kehidai és mándi átkelők védelmére szolgáló várak közül azonban 1588-ban a törökök elpusztították a kehidait.

A vár birtoklásában is változások történtek az évszázad végére. Báthory András halála (1566) után, Szentgyörgyvár fiára, II. Györgyre szállt. György birtokát végül Erzsébet nevű lánya örökölte, aki Nádasdy Ferenchez ment feleségül. Nádasdy Ferenc másként a híres Fekete bég 1598-tól haláláig, 1604-ig dunántúli főkapitányként a török elleni harcok rettegett hadvezére volt. Apja halála után Nádasdy Pál örökölte Szentgyörgyvárt.

Szentgyörgyvár szempontjából a főkapitányság székhelyének, Kanizsa várának 1600 őszén történt eleste hozott gyökeres változásokat. A védelmi rendszert immár kisebb végvárak egész láncolatából alakították ki, melyből a későbbiekben a Kanizsa elleni végvidék főkapitánysága szerveződött meg. 1629-ben Topos György volt Szentgyörgyvár kapitánya. Topos idejében rengeteg támadás érte a várat és a mándi átkelőt, a legsúlyosabb már Török István kapitánysága alatt következett be. 1643. július 3-án reggel, a babócsai törökök kapákkal és fejszékkel, a Mándon - nemrégen a törökök és a csavargók ellen - épített váracskára (őrházra) támadtak és azt lerombolták. Ezután a sereg nagy része itt maradt, de egy kb. 600-700 fős csapat Szentgyörgyvár alá vonult és "nem csak csata képpen hanem zazlokkal az hidigh jöttének az vár alá" ostromba kezdett. A több mint egy órás közelharcban a várőrség kerekedett felül. A szentgyörgyváriak három katonát, három gyereket és egy asszonyt vesztettek. Az állandó török támadások mellett a következő évben a pestis is tizedelte a várak őrségét. 1644. november 21-én Bessenyei István főkapitány jelentette, hogy a zalavári és szentgyörgyvári sereg körében is tombol a járvány. A pestistől csak nehezen tudott a környék megszabadulni. 1646 márciusában Batthyány Ádám főkapitány a pestis járvány miatt Török Istvánt is kérte, hogy adjon számot az őrség létszámát illetően. A kapitány március 27-én jelentette is, hogy bár sokakat elvitt a döghalál, de a lajstrom szerinti 40 gyalogos megvan, mivel sikerült feltölteni a hiányt. Június 26-án majdnem oda lett a vár is, amikor az óvatlan kapitányon és őrségén rajtaütöttek a törökök. A kint tartózkodó katonák közül tízet vágott le az ellenség. 1649-ben Török Istvánt a Nádasdyval való ellentétei miatt leváltották és áthelyezték Zalavárra kapitánynak. Levelében azt írta, hogy utódja Vasdinnyei Sándor lesz. Vasdinnyei azonban csak alig több mint egy évig látta el kapitányi tisztét, mert 1651. március 27-én Török már azt írja Batthyánynak, hogy Szentgyörgyvárnak nincsen kapitánya.

Vasdinnyei helyére még 1651-ben Ácsai János egykori sümegi kapitányt nevezték ki. Török István azonban nem nagyon szívlelte Ácsait, mert hamar összetűzésbe keveredett vele Szabar falu miatt. Kapitányságáról nem sok forrás maradt, de azt élete végéig viselte (bár annak ideje hamar eljött). Ácsai János szentgyörgyvári kapitány haláláról, annak másnapján 1654. február 17-én Török István zalavári kapitány értesítette Batthyány Ádám főkapitányt. Levelében részletes helyzetképet adott a várban uralkodó állapotokról. A kapitány halálával a katonaság tiszt nélkül maradt, ugyanis Ácsain kívül, sem vajdája, sem porkolábja nem volt a várnak. A vár ideiglenes irányításával Batthyány Ádám Török Istvánt bízta meg. Február 27-én az ideiglenes kapitány látogatást tett Szentgyörgyváron, de igen rendetlen állapotokat talált. Parancsa csak addig ért valamit, amíg a várban tartózkodott. 1654. július 16-án Török István éppen Szentgyörgy váron tartózkodott, amikor a törökök újra lecsaptak a mándi őrházra, és megölték az egyik várbéli legényt. Másnap Török István Szentgyörgyváron kelt levelében ismét jelentést tett a főkapitánynak a fegyelmezetlen szentgyörgyvári seregről és a törökök újabb, aratásra tervezett támadásáról.

1656. február végén a törökök ismét a mándi malom környékét szállták meg. Az őrházzá alakított malom őrsége nem futott el, csak négy zalavári hajdú, akik éppen ott voltak, a török közeledését látva, jobbnak látták arrébb állni. A törökök azonban csak rabolni voltak, így a körülzárt erősséget nem támadták meg. Július 6-án egy másik török támadás során 9 katona esett fogságba, egynek pedig fejét vették. 1657. február 19-én Ákosházi Sárkány János jelentette, hogy a portyázó törökök ismét összecsaptak a szentgyörgyváriakkal, és kilencet levágtak közülük. Ekkor már új kapitánya volt a várnak, a levelét 1655. január 28-án már innen keltező Chernél Mihály személyében. 1664-ben a császári hadak megpróbálkoztak Kanizsa visszafoglalásával, de közben a török főerők Köprülü Ahmed nagyvezír vezetésével átkeltek a Dráván. A hadmüveletek közben Szentgyörgyvár, Zalavár és Keszthely a török csapatok hátába kerültek, melyek teljesen elzárták a várakat a külvilágtól. A szerencsének köszönhetően e három várat a török mégsem ostromolta meg, így elkerülték a pusztulást. Kiskomár hiányában, Zalavár és Szentgyörgyvár szerepe ezt követően jelentősen felértékelődött. Nem tudjuk pontosan meddig volt Chernél Mihály Szentgyörgyvár kapitánya, és hogy követte-e 1671 előtt még valaki e poszton, de ebben az évben már Gersei Pethő Lászlót váltotta Zalavár és Hídvég főkapitányi székében. Kapitánysága alatt jelentős változások történtek Szentgyörgyvár birtoklásában. A Nádasdyak ugyanis 1658 körül, 6000 forintért zálogba adták a várat és uradalmát Gersei Pethő László kiskomáromi főkapitánynak. Amikor 1671-ben Pethő Lászlót kinevezték egerszegi vicegenerálisnak, szentgyörgyvári kapitánya, Chernél Mihály valószínűleg az ő javaslatára Zalavárra került. Utóda Fáncsi István lett Szentgyörgyvár élén, aki 1673 januárjában már innen címzi levelét. 1674 augusztusában az elkobzott Nádasdy birtokokba, Egervárba, Pölöskébe, Szentgyörgyvárba Radonay Mátyás zalavári apátot iktatták be. Szentgyörgyvár esetében azonban aligha lett valami a birtoklásból, mert 1675-ben még Pethő László tartotta kezében a várat és uradalmát, de 1676-ban már Széchenyi György váltotta magához. 1677-ben I. Lipót császár, mint Nádasdy Ferenc hűtlensége folytán elkobzott birtokot, Széchenyi György érseknek adományozta. Közben a végsőkig elmérgesedett a kapitány és a sereg közötti viszony, amelynek végeredményeként Fáncsi István sűrű szitkok közepette elküldte a sereg nagy részét, mondván 15 emberével is megvédelmezi a várat. A katonaság a sértések és Fáncsi eljárása miatt Batthyányi Kristóf főkapitányhoz fordult, aki 1678 szeptemberében vizsgálóbizottságot küldött Szentgyörgyvárra. A főkapitány döntését nem ismerjük, de hasonló példák akadtak, így bizonyos hogy Fáncsit a becsületsértési ügyben pénzbírságra ítélték.

1681. április 17-i levelében Fáncsi István kapitány is a török támadások miatt panaszkodott Batthyány Kristóf főkapitánynak. A békekötés (1664) óta ugyanis tizenkétszer támadták meg a várat a törökök, alkalmanként kb. 500 fős sereggel, néha kevesebben.

1687 augusztusában gróf Esterházy Gáspárt nevezték ki Zalavár és Szentgyörgyvár kapitányává. Mindkét erőd esetében ő volt az utolsó kapitány. Zalavár és Szentgyörgyvár őrsége a felszabadító háborúban több Somogy megyei hadműveletben is részt vett. Esterházy érdemi ténykedése Kanizsa 1690-ben történt visszafoglalását követően véget ért. 1691-ben még kapitányként említik, de hogy gyakorlatban mikor bomlott fel Szentgyörgyváron a katonai szervezett, nem tudjuk. Kanizsa visszafoglalását követően a harcok már innen messze, a délvidéken folytatódtak. A vár és őrségének fenntartása hadászati célokból teljesen feleslegessé vált. Az egykori sereg természetesen továbbra is helyben maradt. Egy ideig még a várban is laktak, de pénz híján nem volt miből karbantartani az állandó javításra szoruló falakat. A vár állagának romlásával az egykori katonaság is elhagyta. Erre 1696 és 1700 között került sor, mert ez utóbbi évben már üres volt a vár. Hivatalosan I. Lipót 1701-ben számolta fel a végvári rendszert, de Szentgyörgyvár ekkorra már biztosan nem funkcionált. Az egykori vár gyors pusztulásnak indult, a XVIII. század közepére már csak egy fala állt. Anyagát valószínűleg az egykori katonaság és a betelepülők saját házaik felépítéséhez elhordták.

A polgármesteri hivataltól balra a patak menti töltésen kell menni kb. 300 m-t. A vár maradványai magánterületen vannak. A tulajdonos a területet legelőként használja. A mesterséges meder kitisztítása után látszottak a vár külső palánkjának cölöpjei. Szóltunk a felfedezésünkről a falugondnoknak, majd Vándor Lászlónak, aki értesítette az illetékes múzeumot.

 

Szentgrót vára:

A szentgróti várat írásos forrás először 1299-ben említi. Ekkor a Tűrje nemzetség tagjai, Pósa fiai, Tamás fiai és Tamás fia, Dénes fiai egyességre léptek, elfogadták azt az osztályt, amely Pósa és Tamás között jött létre — tehát a század derekán —, amely szerint Szentgrót vára Szentgrót faluval, Zyud, Barka és Udvarnok falvakkal Tamás fiaié, Dénesé, Fülöpé és Tamásé lettek. Tehát a várnak 1299 előtt már állnia kellett. A középkor folyamán a vár a Szentgróti és a beházasodott Berekszói Hagymási család közös birtoka. 1433-ban jelennek meg a Hagymásiak, akkor Szentgróti László özvegye, Margit férjhez megy Hagymási Lászlóhoz. 1423-ban itt tartózkodik Zsigmond király, aki itt adta ki egy oklevelét. Az Albert király halálát követő zavaros időkben várnagyai árulása folytán Bánffy Pálnak sikerült elfoglalnia, aki 5 ezer forint értékű ékszert, ruhát s azon kívül okleveleket vitt el innét, továbbá megölte négy jobbágyukat, és sok pénzt csikart ki a vár tulajdonosaitól. A vár néhány évig az ő kezén is maradt, mert 1443. augusztus elsején a vasvári káptalannak azon panasza tárgyában intézkedik I . Ulászló, hogy Bánffy Pál a káptalan egy erőszakkal elvitt jobbágyát Szentgrót várában tartja fogva. 1444-ben egyeztek ki a király előtt Bánffy Pál és Szentgróti László fia, János és Hagymási László fiai úgy, hogy a Szentgrótiak és Hagymásiak visszakapják a várat, de fenntartása és bizonyos építkezések fejében 560 aranyforintot fizetnek. Ezzel azonban még nem ért véget a dolog, mert 1446-ban Himfi Balázsné, Agáta — Szentgróti László leánya és testvérei, Anna és Miklós, néhai Hagymási László gyermekei és Himfi Basi azzal a kéréssel fordultak a kormányzóhoz, hogy szólítsa fel Bánffy Pált, hogy térítse meg nekik azokat a károkat, amelyeket nekik a vár elfoglalásakor okozott. 1480-ban Agáta és fia, Himfi Imre azt a panaszukat terjesztették Mátyás elé, hogy Albert halála után Hagymási Miklós és néhai Szentgróti János az ő itteni részeiket elfoglalták.

A Mátyás halála után bekövetkezett zavarokban Hagymási Miklós és Szentgróti János a várukból kitörve, Bánffy Miklós és Jakab birtokait felégették és kirabolták. Ezért 1491-ben I. Ulászló elvette birtokaikat, és a Bánffyaknak adományozta. Ezt az ítéletet azonban nyilván nem hajtották végre, hiszen a vár továbbra is az eddigi tulajdonosok kezén maradt. Szentgróti János utódok nélkül halt meg (1499?), s vele kihalt a Tűrje nemzetség Szentgróti ága. A várnak és tartozékainak Himfi Imrére és nővérére, Marcaltói Miklósnéra, Ányos Miklósra, Hédervári Istvánra és Imrére, valamint nővérükre, Brigittára kelett volna szállnia, ámde adományul felkérte azt Pogány Péter és Csulai Móré György, akik abba be is vezettették magukat. Ez ellen tiltakoztak a fentiek. Mindezek ellenére avár 1521-ben Hagymási Lászlóé és Jánosé volt, és a kezükön is maradt. Szentgrót várának tartozékai voltak 1450-ben: Kisvásárhely, Nyírlak, Gericse, Szentgrót; 1474-ben pedig Szentgrót Tűrje, Kisutca, Vásárhely, Udvarnok, Bárba, Dabronc, Batyk, Dergecs, Lak. Ez utóbbiakat abból az összeírásból tudjuk, amely a renneki járás adóhátralékait tünteti fel-17Л XVI. század közepe táján Hagymási Kristóf Izabella királyné pártjára állt, és Erdélybe távozott. Ezért I . Ferdinánd 1556. december 19-én Regensburgban kelt oklevelében a „hűtlen" Hagymási Kristófnak Szentgrót várában (arx) birt negyedrészét elvette, és azt Macedóniai Péter királyi kamarás mesternek és Péchy Gáspár udvari familiáriusnak adományozta. A birtokba iktatásnak azonban ellentmondott Hagymási Leustách, így az adományozás soha nem vált valósággá. Ettől kezdve a várat a Hagymási család zavartalanul bírta. Kanizsa elestével Szentgrót a Zala folyó völgyét védő várövnek lett a tagja, annak egyik legfontosabb erődítménye. Á várat állami felügyelet alá vonták, amelyről a bécsi császári haditanács rendelkezett a Hagymási család tulajdonjogának fönntartása mellett. A Hagymásiak a vár örökös főkapitányai maradtak. A vár erősítéséről országgyűlési törvénycikkek sora rendelkezett.

A török а XVI—XVII. században néha ugyan igyekezett a várat megtámadni, elfoglalni azonban soha nem tudta, valószínűleg nem is akarta, hiszen komoly ostromra soha nem került sor. 1654-ben Hagymási István a család utolsó férfitagja élete végét közeledni érezve, Szentgrót várát és a várost, Udvarnokon, Dabroncon, Batykon levő ingatlanrészeit a hegyvámmal, a malmait a szalahegyi és huszonyai szőlőkkel, Alsó-Csáford, Dabron, Babotha, Szentmihály, Bárba, Vásárhely és Lak, Zala vármegyei pusztákat — azaz az egész szentgróti uradalmat — eladta Batthyány I. Ádámnak. Ezzel a vár a Batthyányak kezére került, de még nem jogerősen. A birtokbaiktatásra a beleegyezést csak 1663-ban adta meg I . Lipót, amikor özvegy Hagymási Miklósné, született Maróthy Zsuzsanna is meghalt. 1673-ban Batthyány Pál átmeneti időre elzálogosította a birtokot 11 ezer forintért, az örökös főkapitányi cím fenntartása mellett-Kanizsa visszavétele (1690) után a zalai végvárrendszer sorsa megpecsételődött; feladata megszűnt, sőt a bécsi udvar az erősödő kurucmozgalmak miatt a magyarországi várak zömének a megsemmisítését is elrendelte, nehogy a felkelők kezére kerüljenek. így a megye várainak többségét is felrobbantották, lebontották. A kis palánkváraknak azonban az is elég volt, hogy sorsukra hagyták őket, hiszen az állandó karbantartást igénylő föld-fa szerkezetű erődítmények rövid idő alatt maguktól is összedűltek. Szentgrót vára nem jutott erre a sorsra, hiszen Batthyány II. Ádámnak, Kanizsa visszafoglalójának tulajdona volt. így a vár, ha békés célokra is, de használatban maradt а XVIII. századra is. 1704-ben is mint „erős hely"-et említik, 1735-ben pedig Lakics Pál a „szent Gróthi várbeli porkoláb". A középkori erődítmény a XVIII. század közepére már aligha tölthette be a kor igényeinek megfelelő lakhely funkcióját. Ezért jelentős részét elbontva, helyén új kastélyt emeltek.

 

Felépítése:

A rajzok alapján a vár a Zala folyó szigetén foglal helyet. Kétemeletes épület egy öregtoronnyal a déli oldalán, kaputoronnyal, amelyhez egy rondella csatlakozik. A kapu a város, tehát délkelet felé néz, és hídon át közelíthető meg. Az egész vár palánkfallal, azok sarkainál ugyancsak palánkbástyákkal van körülvéve. A vártói délre híd köti össze a Zala két. part ját, melyet felvonóhíd biztosít. A vár vízzel körülvettségét igazolja egy 1700-as német nyelvű leírás, amely szerint a vár a Zala közepén áll, és a török időkben erős praesidium volt.  A várba egyetlen hídon és egyetlen kapun lehetett bejutni, a források soha egynél több kaput nem említenek. 1644-ben a várbeli egyik tarack a kapuban hever, 1653-ban Farnadi Benedek és felesége a vár kapujában fegyveresen hatalmaskodnak, 1655-ben egy káptalani hiteles ember érkezett Szentgrótra, és a hídon a kapuhoz menvén a várba való bebocsátását kérte. Hogy a vár valóban kétemeletes volt, azt a következőkből tudhatjuk: 1654- ben a beteg Hagymási István eldagadt lábai miatt a maga tehetségével még csak az garádicson sem tud alámenni.2 8 Egy 1690. évi összeírás pedig kimondja, hogy Szentgrót „castellum duárum contignationum", tehát kétemeletes. A vár tornyának létét igazolja Csabai György vajdának 1658-ban Batthyány Ádámhoz intézett levele, amelyben panaszkodik, hogy a szentgróti legények nem fogadnak szót neki „mert ha vagi levéllel nagyságod szolgalatjára akarok küldeni közülük valakit, vagi toromban viglázni, mert azt sem tudom, melj órában a török itt terem, megvetik szómat". Sokkal kevesebbet tudunk a vár belső beosztásáról.

Annyi biztos, hogy a várban kápolna volt. Ugyanis 1655-ben Hagymási István halálakor a szentgróti várban reggel 6 órakor tartották a gyászmisét, és innen vitték a holttestet a türjei szentegyházba eltemetni. 1656. április 3-i keltezéssel ismert egy összeírás, amelyből csak annyit lehet tudni, hogy a várban „inventálásra való egyéb nincs, hanem az ajtók és ablakok mindenütt, az mint az előtt volt, most is megvannak." Aztán felsorol néhány bútort, valamint azt, „hogy az kis kápolnácskának az ajtaja és deszkaépülete megh vagyon". A kápolnának harangja is volt. Ha az inventáriumnak hinni lehet, a vár bútorzata rendkívül szegényes, ugyanis eszerint volt a várban három kis és egy hosszú asztal, két hosszú és három egyenes szék, egy régi bőrös szék és három pohárszék. A szentgróti vár kapuja masszív, boltozatos építmény lehetett, ahol télen a kaput őrző hajdúk tüzelhettek is. A XVII. század második felében a vár épülete nagyon rossz állapotban volt, 1664-ben Battyhány Pál rossz állapotát említi,1673-ban az elzálogosításkor egyenesen puszta állapotáról beszélnek. 1684-ben Drivodelics Ferenc kapitány bástyákhoz való fát gyűjtött össze, nyilván a palánkhoz. A szentgróti várnak külső vára nem volt, hanem a település egy része, az ún. Hostát volt palánkkal körülvéve, és ezt tekinthetjük külső várnak.

A végvárat a tulajdonos Batthyány család kastéllyá építette át 1787-ben. Napjainkban gyermekotthonként funkcionál. Az épület északi szárnyán középkori épületnyomok. Az északi oldalon a körítő árok halvány nyomai figyelhetőek meg. A töltés pereméről a Zala folyó szabályzás előtti medre is megfigyelhető. A várról nem ismerünk alaprajzot, felépítését egy teljes körű régészeti feltárás tudná tisztázni. A várba vezető kis hídtól jobbra az egykori Intézőházban helytörténeti kiállítás mutatja be az érdeklődőknek a régmúlt történetét.

 

      

 

Zalabér:

1530-40 között nagyon nagy volt a török elözönlés veszélye. Ezt igazolja Szentgrót megtámadása és Kőszeg ostroma is. Ahol csak tehették, várakat építettek, kolostorokat, kastélyokat képeztek ki várvédelemre. így jött létre Bérben a kúriából a kis váracska. Pontosan, hogy mikor történt ez a „quasi praesidiummá" való kiépítés, nem tudjuk, de az első említése már 1537-ből való, amikor első Ferdinánd Szapolyai hozzápártolt hős vitézének, Kápolnay Ferencnek ajándékozta a „béri castellumot". Ekkor a vár kapitánya Bakyth Pál, a későbbi győri majd szombathelyi várkapitány a volt. Kápolnay egy Siófok melletti ütközetben lelte a halálát 1542-ben. A várat tartozékaival együtt azonnal elfoglalta Török Bálint hitvese, Pempfiinger Katalin. Ugyanezen évben betört a várba a cseszneki vár kapitánya Csaby Farkas Démi Répássy Ferenccel, a későbbi béri kapitánnyal. Ez ellen azonnal panaszt tett a királynál a két élő tulajdonos: Béri János és sógora Csaby Basó András. Majd bérből indul a további rabló hadjárat Peleske kifosztásával magával a béri castellánussal Répássy Ferenccel a fosztogatók között. 1553-ban a király Nádasdy Tamásnak, a későbbi nádornak és Mérey Mihálynak, a későbbi királyi személyes jelenléti bírósági helytartónak adományozta az „erőddé átalakított nemesi kúriát" a hozzátartozó javakkal. Már be is akarták iktatni őket, amikor is ezt a család örökösei lehetetlenné tették minden királyi adománylevél ellenére. E sok bizonytalanság, viszálykodás, gazdacsere a falu, de vele a vár elnéptelenedését is magával hozta. 1562-ben Bánffy István a szomszédos Zalaszeg ura azt jelentette Nádasdy Tamásnak, hogy Bér castelluma teljesen üresen áll két özvegyen kívül senki sem él benne, a török elfoglalhatja. Gondoskodjanak őrzéséről. A birtokkal együtt követelik Béri István leányági örökösei a nemesi kúriát is, amely „in modum castelli, seu fortalici" van kiképezve. 1545-ben Béri János sógorának, Csaby Andrásnak zálogosítja el bizonyos kölcsön fejében az ő várrészét is. Hasonlóképpen Szelestey Gábor Ányos Boldizsárnak 1576-ban elzálogosítja az ő részét. Ez azért is nagyon fontos, mert így veszi lassan kezdetét az Ányosok uralma Bér felett. A 16. század végére a vár jelentősége egyre fogy, a lakosság nem talál benne menedéket. 1581-82-ben is a Rábától visszatérő portyázó törökök több foglyot hurcoltak el a faluból. A 15 éves háború bizonytalanságában is a krími tatárok elől inkább a nádasokba menekül a lakosság, mint a vár oltalmába. (1596) Ezután lett Orbányos György a vár kapitánya. Előtte senki várúrról és várkapitányról nem hallunk. Az egyik jelentős egyéniség a vár történetében Ányos Boldizsár fia, Ányos Kristóf, aki 1599-1608-ig volt a falu ura. Ő magáévá teszi a vár ügyét, 1602-ben elzálogosítja Eszéky Mártonnak Német Újvár parancsnokának 200 Ft ellenében Nárai Vas megyei faluban lévő birtokát, hogy béri várában fizetni tudja a zsoldosokat. A várnak nagyobb jelentőséget végvárrá való nyilvánítása adott Kanizsa elfoglalása után. (1613)

A törvény értelmében a vár fenntartásáról, a kincstáron keresztül a megye köteles volt gondoskodni. 1617-ben újra Bérben ülésezik a megyei törvényszék. Bér várának védelmét az Ányos családra bízzák. 1621-ben, Bérben 1 tizedes, 9 gyalogos szolgál. Az állandó török portyák miatt 1640-ben 20 főből áll a vár katonasága. 1630-37 között török portyázók Bérből 33 embert vágtak le vagy vittek magukkal. 1644 Húsvétján a kanizsai törökök megkísérelték a vár elfoglalását, de kudarcot vallottak. Július 5-én egy nagyobb portyázó csapat próbálja meg elfoglalni a várat. A szentgróti felmentő sereg a béri templomnál súlyos harcok árán a Zalának szorítja a törököt. A várvédők kitörtek a várból, és nagy öldöklés közepette a török elmenekült. Az ütközetben 20 magyar katona esett el, a törökök veszteségeit nem ismerjük. A menekülők felgyújtották a falut, 5 férfit és 2 lányt még magukkal hurcoltak.

Az elmaradó zsold miatt a katonák a falu jövedelmét saját ellátásukra fordították. A katonák a következőket írták panaszlevelükben:” Botokkal s csaknem mezítelenül kölletik őfelsége kapuit őriznünk.”

1648-ban Buday Benedek béri vajdát a körmendi úriszéken perbe fogta Nagy Imre és Nagy János tizedesével és más hadukkal együtt a veszprémi püspök, hogy már három év óta nem fizetnek bortizedet. Ki tudja, e vészterhes időben volt-e egyáltalán termésük. Ők magukat nem tartották, mint - várvédő vitézek - semmiféle tized fizetésére kötelezőnek. Zsoldot igen rendszertelenül kaptak, és nagyon sokszor el is maradt az, megélhetésük a bortermelésből volt. Magának a kapitánynak sem volt más jövedelme, mint a hegyvám. Az 1655. évi országgyűlés szerint Bérben 30 lovasnak és 20 gyalogosnak kell lenni. A veszprémi püspökkel tovább folytatódnak a perek. 1673-ban Tóth István gyalogos vajda lesz a vádlott és gyalogosai. A török rabló portyák csak rádupláztak a nép szenvedéseire. Tóth István vajda írta meg levél formájában ez irányú panaszait. „1680. Szentháromság vasárnapján Német Gyurkó renegát egészen a vár erődítményéig tört előre számos törökkel, de csak egy lovat tudtak zsákmányolni." „Ugyanebben az esztendőben Szt. Mihály napjának táján viszont éjszakai időben ólálkodtak a renegát vezette törökök a végvár körül, de mikor látták, hogy nem jutnak zsákmányhoz, ... visszatértükben a szentgróti szőlőhegyen néhány katonát kínoztak meg." A végvár még 1688-ban is 60 hajdúval rendelkezett a Haditanács összeírása szerint, de 1687-ről az áll, hogy a kapitány tiszte nincs betöltve. 1690-ben Kanizsa és vele ab Zala-völgye is felszabadult a török uralom alól. 1692-ben még lakták. Kormányos István és felesége nyilatkozata: „Bér praesidiumban élnek". Még 1701-ben is oppidumnak seu praesidiumnak nevezik Bért. Tehát még mindig megvan a vára. Tudjuk, hogy a vár egy része csak boronafallal épült, és így örökös tatarozásra szorult. Jelentőségét elvesztve nem nagyon törődtek vele. Tégláit az 1720-as években a pakodi templom és a zalabéri Horváth kastély építéséhez használják fel.

 

Felépítése:

 

1561-ben azonban nagy munkát végeztek rajta: körülvették dupla palánkkal, azaz rőzséből font fallal, és közét földdel töltötték fel. A földet a meder kiásásánál nyerték. így Giulio Turco rajza már négyszögletes szigeten ábrázolja, a sarkokon ötszög alakú ki szögeiléssel. E felmérési rajz szerint maga az erősség két lakótoronyból állott, és valóban ezt igazolják a későbbi oklevelek is. Természetesen lakott itt mindenki, akinek csak résztulajdona volt a várban, mert az uraságoknak kúriájuk is volt más helyütt, így pl. az Egerallyaknak Bozolban. A mercennariusok, az őrség szintén kint lakott a faluban.

Zalabér településre bejutva a Zala folyón átívelő híd mellett, a mai Vízmű területén létezett egykor a vár. A régi szabályozatlan folyómeder nyomai megtalálhatóak csakúgy, mint a vár Zala felé eső vége. Az közúti híd a régi várba vezető híd nyomvonalára épült. A híd alatt átmenve az átellenes oldalon is érzékelhető a vár széle, és az erőd árkának vonala a szabályozatlan folyómederrel.

 

Türje:

 

Klasszikus értelemben nem tartozik a Kanizsával szembeni végvárláncolathoz, de Szentgróthoz való közelsége kapcsán érdemes megemlíteni a Gyümölcsoltó Boldogasszony templomot és monostort Türjén. Az árpád korban épült románkori és barokk építészeti elemeket is felvonultató épület a 16-17. század folyamán végvárként szolgált.

Érdemes megemlíteni az elmúlt évtized során felfedezett freskótöredéket, amely a Szent László legendából mutat be egy jelenetet.

 

Nézzük a végvár történetét röviden:

Miksa császár 1566 nyarán hadjáratot vezetett a törökök ellen. A hadjáratban az akkori türjei prépost, Sitkey Mihály is fegyverrel a kezében kezdettől végig személyesen részt vett. A prépost távollétét kihasználva Kövesy Benedek és Zalapay Lőrinc sümegi várnagyok, uruknak, Köves András veszprémi püspöknek parancsára, csellel elfoglalták a türjei monostort.  A hadjáratból visszatérő Sitkey prépost megpróbálta ugyan visszaszerezni Türjét és a monostor elfoglalása miatt pert is indított a püspök ellen, de erőfeszítései eredménytelenek maradtak. Türje a veszprémi püspökök birtokában maradt, sőt ebben a prépost nem sokkal később bekövetkezett halála után (1574) királyi adományozás is megerősítette őket.

A monostor 1608-ig maradt a veszprémi püspökök kezén. Köves András idejére esik a sümegi vár átépítése és ő alakíttatta át a türjei monostort is castellummá. Ebben, más püspökökhöz és főurakhoz hasonlóan, a királyok példáját követte, akik a már meglevő várakból, magánkastélyokból és kolostorokból vár-láncolatot szerveztek a megmaradt országrész védelmére. 1604. január 23-án vette át Ujlaky Lajos püspök Balogh Mihály kincstári kommisszáriustól Sümeg várát, Egerszeg és Türje castellumot, melyek a veszprémi püspökséghez tartoznak, minden javaikkal és tartozékaikkal együtt. Ez alkalommal újra írásba foglalták a castellum urbáriumát és leltárát. Két hónappal később, március 22-én már a vasvári káptalan előtt tiltakozott a püspök amiatt, hogy a prépostság jogos jövedelmét képező szentgróti vám felét Hagymásy Kristóf és Miklós erőszakkal lefoglalták. A Hagymásyak ellenséges magatartása okozta a püspök tragédiáját is. 1605 tavaszán a Bocskay-hadjárat idején Hagymásy Kristóf, Bocskay sógora, elérkezettnek látta az időt a püspökkel való leszámolásra. Be sem várta a hajdúsereg megérkezését, hanem alattomban összejátszott Egervári Ferenccel, a püspök akkori sümegi tiszttartójával és szabadosát, Csaby Mihályt a várban tartózkodó püspök ellen küldte. Ez többedmagával rárohant az ebédlőasztala mellett ülő püspökre, agyonverte és levágott fejét a várfokon kivetette.  A Bocskay-felkelés idején rövid időre Sümeg is, Türjei is Bocskay hadvezérének, Németi Gergelynek kezére került. De mialatt Németi Stájerországban hadakozott, a császári csapatok élén Batthyány Ferenc visszafoglalta a várat és környékét. Sümeget és Türjét pedig a király visszaadta az akkori veszprémi püspöknek, Náprágyi Dömötörnek. Náprágyi utódát, Lépes Bálint, addigi tinini püspököt 1608. április 9-én iktatták be a veszprémi püspökségbe. Türje átadását ez alkalommal Kerekes János magyar kamarai regestrator végezte. Az átadás azonban nem ment zavartalanul, mert Tűrje várban egy Márton nevű veszprémi kanonokot találtak, aki azt állította, hogy Náprágyi Demeter püspök és Hagymásy Kristóf a várat neki adták. Bár az adománylevelet felmutatni nem tudta, a várat mégsem akarta átadni, sőt az őrséget is mindenféle gúnyolódásokra oktatta ki. A regestrator végül is csak rábeszéléssel és fenyegetésekkel tudta rávenni az őrséget, hogy a királynak az esküt letegye és a püspököt befogadja.  Az őrség magatartását érthetővé teszi az a tény, hogy a veszprémi püspökök ezekben az években nem fizették rendesen a sümegi katonák zsoldját és a türjei őrség utánpótlását is elhanyagolták. Lépes Bálint néhány hónap múlva a nyitrai püspökségbe távozott. Helyébe 1608. október 11-én a korábbi váci püspök Radovith Péter kapott veszprémi püspöki kinevezést, ő azonban november 19-én meghalt. Utódja 1608. december 13-tól Ergelics Ferenc lett, aki előzőleg boszniai, majd pécsi püspök volt. A türjei prépostságot azonban ugyanakkor a király Telekessy Istvánnak adományozta.

Ergelics Ferenc megkísérelte ugyan Türjét birtokba venni azon a címen, hogy az a veszprémi püspökséghez van csatolva, de Telekessy István Németh György tiszttartó segítségével ebben megakadályozta. Sőt még Sümeg várába sem mehetett be a püspök addig, amíg az ott élő katonaság hátralékban lévő zsoldját ki nem fizette. A hajdúk feladata volt mindenekelőtt a castellum védelme. Bár a türjei jobbágyság a töröknek is fizetett adót, ilyen értelemben tehát hódoltsági területnek számított, nincs feljegyzés arról, hogy a török ostromolta volna Türjét, így az ottani hajdúk sem harcoltak közvetlenül a törökkel. De másféleharcokból nekik is kijutott. 1605-ben, a Bocskay-felkelés idején, Kenesey István vezetésével 14 vázsonyi lovaskatona betört Türjére és azt kirabolta. Hagymásy Kristóf azonban, aki maga is Bocskay híve volt, katonáival rajtuk ütött és kiűzte őket Tűrjéről. Igaz, hogy nem csak a vázsonyiakat űzte ki, hanem a veszprémi püspök Sümegről küldött hajdúit is. Helyettük saját katonáival rakta meg Türjét. Később azonban Ujlaky Lajos püspök levélbeli fölszólítására visszaadta a castellumot a sümegi hajdúknak.

A védelmi feladatok ellátásán kívül az 1644. évi urbárium a hajdúk következő kötelességeit sorolja fel: a kaput éjjel—nappal őrizni, a prépostot elkísérni, levelet hordani, hetenként kétszer erdőt kerülni, a jószágot és a jobbágyokat megvédeni, kapálásban, aratásban, gabonabehordásban segíteni, a préposthoz és a koronás királyhoz való hűségesküt megtartani.

A veszprémi püspökök után Tűrje kommendátor-prépostjainak sorát Telekessy István nyitotta meg. Ez a körülmény azonban nem változtatta meg a monostor végvár-szerepét. E rendeltetésének megfelelően nemcsak a kolostorépület megmaradt részeit alakították át castellummá, hanem maga a templom is védelmi célokat szolgált. Ez a helyzet a 17, század végéig fennállott. A 17. század utolsó évtizedei a prépostságnak mint erődítménynek is fokozatos pusztulását hozták. A hajdúk fegyelme meglazult, gyakran húzódtak meg köztük szökött katonák. A helyzetet a mostoha külső körülmények még súlyosbították. A Bécs ellen 1683-ban felvonuló Kara Musztafa nagyvezér csapatai, a többi dunántúli helységhez hasonlóan, valószínűleg Türjét is végigpusztították.  A felszabadító háborúban és az azt követő években a katonai beszállásolások a lakosság még megmaradt tartalékait is fölemésztették. Ezek a körülmények elhihetővé teszik a néhány évtizeddel később írt türjei házi krónikának azt az állítását, hogy Türje a törökök és a hajdúk pusztításai következtében teljesen elpusztult.  Az elnéptelenedett községbe a harcok elmúltával bajor telepeseket hoztak. A veszedelmeket túlélő, vagy a menekülésből visszatért magyarság mellett ők alkották a következő évszázadban Tűrje lakosságát.

 

Felépítése:

 

Magáról a castellumról kép, vagy részletes leírás nem ismeretes. Felszereléséről némi képet nyújtanak a fennmaradt leltárak. 1604-ben az alábbi felszerelési tárgyakat írták össze: 1 négyszögletes asztal, 2 pad, 1 rossz fűtőkemence, 10 fatányér, 5 fatál, 2 tömb ón, 5 szakállas és 5 szuronyos puska, 10 páva, aszalt gyümölcsből másfél köböl, 8 köteg széna, 1 kád savanyú káposzta, 5 üres hordó, a toronyban 4 szakállas puska és 1 öreg harang, a kisharangot elvitték Sümegre. Az épület bejáratait az alábbi zárakkal erősítették meg. A klastrom ajtaján kétfelé nyíló ajtó volt, rajta két sarokvas és lakat öreg kulccsal. A külső kapun öreg retesz és vas závár volt, rajta egy horgas és egy lakat. A középső kapun két retesz vasból, két lakatjával, a kis ajtón pedig vas závár volt. A negyedik kis ajtón egy vas retesz lakatostul, a pitvarajtón pedig két vas horog volt található. A négy évvel később, 1608-ban készült leltár a castellum felszereléséből a következőket említi: a felső védősáncon van 2 nagyobb szakállas puska, a várnagy házában 3 kisebb szakállas puska, 1 ágy, 1 asztal. A belső kapunál van 2 nagy tolózár, a külső kapunál ugyancsak 2 nagy tolózár.

 

Források:

Képek 1100 esztendő zalai történéseiből – Szerkesztette Vándor László. Zalaegerszeg 1996.

Kelenik József : A Kanizsa elleni végvidék katonai erejének változásai 1633-1638

Pálffy Géza: Kerületi és végvidéki főkapitányok és főkapitány-helyettesek Magyarországon a 16–17. században. (Minta egy készülő főkapitányi archontológiai és „életrajzi lexikonból”) In: Történelmi Szemle 39. (1997)

Szvitek Róbert József: Kiskomárom Végvár szerepe a Dél-Dunántúli védelmi rendszerben – doktori disszertáció 2008.

Iványi Béla: Zalavár és a balatonhídvégi átkelő a török időkben - A Göcseji Múzeum jubileumi emlékkönyve 1950-1960 (Zalaegerszeg, 1960)

http://www.zalavarpark.hu/tortenet.html

Szatlóczki Gábor: Szentgyörgyvár a középkorban, Szentgyörgyvár a török időkben.-(Szentgyörgyvár története – Zalai kismonográfiák 7. – 2002)

Vándor László: Szentgrót vára - Kutatások a zalaszentgróti volt Batthyány-kastély területén –(Degré Alajos: Közlemények Zala megye közgyűjteményeinek kutatásaiból 1978. Zalai Gyűjtemény 8. Zalaegerszeg, 1978.)

Sorok János: Zalabér története. Zala kismonográfiák 3. – 1997.

Kovács Imre: A türjei Premonteri Prépostság története. Zalai Gyűjtemény 32. Zalaegerszeg, 1991.

 

Írta és a felsorolt forrásokból összeállította: ifj. Fidrich Tibor

 

Folytatása következik…