A Kanizsával szembeni végvárláncolatba tartozó végházak az Őrség, és a  Vasi Hegyhát területén is képviseltették magukat. A XVII. század folyamán a törökök sorozatos portyáikkal tartották félelemben a vidéket. A területen nem sikerült saját közigazgatásukat bevezetniük, de a falvakat egészen a Rába vonaláig adóztatták. A török rablóportyák visszaszorítása, a hírek továbbítása, a tolvajok, pribékek előállítása, a hódoltsági területen robotra küldött jobbágyok kémtevékenységének koordinálása ezen erődítéseknek is a feladatai közé tartozott.  

 

Őriszentpéter

 

Jelen beszámolóm első állomásán még 2014-ben jártam Dr. Ferenczy Sándor társaságában. A Zala folyó mentén kialakított várláncolat legnyugatabbra levő eleméből napjainkra csak a középkori templomot és kis temetőjét körbeölelő körítő árok látszik.  A folyó völgye feletti kis domb közepén álló Szent Péter tiszteletére emelt románkori eredetű katolikus templomot a XVI. században erődítették meg,(1549-ben említik először a castellumot) melyet a körbevevő mély árok, és az e korban elterjedt palánkos erősítés (facölöpök közé döngölt föld), valamint habarcsba rakott téglafal védett (A templomtól délkeletre XVI. századi téglaégető kemence maradványai kerültek napvilágra)  A templom tornya kitűnő őrhely lehetett. Az erődített templom övező falán a kijáratot farkasverem biztosította. Nyilvánvalóan a Kanizsa elleni végvárláncolat egyik kisebb láncszemét képezte. 1963-ban, majd 1979-80-ban Valter Ilona feltárta a faszerkezetű erődítés több részletét.

A téglából épült templom dombon áll, és körülötte erődítés nyomai látszanak. A templomot, falától mintegy 10—15 m távolságban kb. 2 méter mély árok veszi körül. Az árok szélén valamikor kőfal futott körbe. Idős őriszentpéteri emberek visszaemlékezései szerint még e század elején is álltak az árok peremén a nem túl magas, kb. 60—70 cm széles falak. E falakból ma már semmi sem látszik a felszínen, csupán egy fűvel benőtt kiemelkedés mutatja nyomát az árok szélén.

Az ásatás tisztázta tehát, hogy a templomot körbevevő elpusztult fal és erődítés a XVI. század közepén készült. Ezt bizonyítják a fal mellől előkerült cserépdarabok, a fal építőanyagát alkotó nagyméretű téglák, és a téglafalat erősítő palánkos, döngölt agyagos erődszerkezet. Ez az erősítési mód nagyrészt a török elleni harcok idején terjed el.

A vár kis létszámú, főleg gyalogosokból álló katonasága nagyrészt az őrségiekből került ki. Az erődítménynek két kapuja volt. Ezt Batthyány Ádám 1648-as leveléből ismerjük, melyben utasítja a tiszttartót, hogy „a Szentpéter kastély mindkét kapuja fölé vigyázó górét építtessen."  A déli kapu téglából készült alapjait feltárul. Előtte farkasverem volt, melynek aljában kihegyezett karókat találtunk. A sáncot övező szárazárok mögött újabb árokkal övezték. sánc magasodott. A castellumnak 1690-ben már csak romjait írják le: "a castellum a templom oldalán árokkal körülvéve, csak az oldalfalai vannak".

(SAVARIA ,A VAS MEGYEI MÚZEUMOK ÉRTESÍTŐJE (1995-1998) Szombathely  1999 - VALTER ILONA AZ ŐRISZENTPÉTERI RÓMAI KATOLIKUS TEMPLOM KUTATÁSA)

 

Csákány

Csákánydoroszló kastélya napjainkban ápolási intézet, (régebben gyermekotthon) nem látogatható. A kastély területére egyeztetést követően kísérettel lehet bejutni.

Csákány a 16. század első harmadáig a Héderváriak strémi uradalmának egyik faluja volt, amelyet Batthyány Ferenc 1524-ben részben kapott II. Lajostól, másik részben pedig vásárlás útján szerzett 1543-ban. Ezt követően új birtokközpontot alakított ki a területen. A Rába itteni átkelőjének védelmére Batthyány Boldizsár szándékozott először itt kastélyt építeni. Halálát követően, 1591. tavaszán özvegye, Zrínyi Dorottya utasítást kapott Bécsből, hogy kezdje meg az építkezést. Az építkezés 1596-tól 1600-ig tartott a Batthyány birtokok őrségi falvainak és Vas vármegye falvainak robotjával, Boldizsár fia ifjabb Ferenc és Zrínyi Miklós hadainak védelmében. Az erősség egy fából és palánkból készült építmény lehetett, funkcióját tekintve kizárólag katonai célzattal, az átkelőhely védelmére. Be is került a Kanizsával szemben kialakított végvidék várláncolatába. Batthyány II. Ferenc javaslata alapján ekkor 100 fő lovas és 100 fő puskás gyalogos királyi őrséget kapott.

Batthyány Ferenc előre látta a csákányi végvár jövőbeni hadászati jelentőségét. 1600. október 20-án Ibrahim nagyvezér elfoglalta Kanizsa várát, ott szervezte meg új központját, a negyedik magyarországi vilajetet. Ezzel a török katonai hatalom súlypontja is oda helyeződött át. A korábban a sarc beszolgáltatásával felhagyó hegyháti és őrségi falvak kilencven évre adófizetőikké váltak. A hódoltság határa most végleg a Rába vonalán rögzült. A folyó Vas megyét egy hódolt és egy hódolatlan tartományra osztotta, mely részek között a közlekedést is, bár váltakozó szigorral, ellenőrizték. A Rába védővonalának kialakítása ugyan már egy fél évszázaddal előbb megkezdődött, de csak Kanizsa eleste után nyerte el igazi jelentőségét. A szentgotthárdi csatáig a folyót a nagy végvárakon (Csákány, Körmend, Sárvár) és a kisebb erődített kastélyokon (Hídvég, Rum) kívül őrhelyek (Csörötnek, Gasztony, Csákány, Szecsőd, Hollós, Hídvég) egész sora kísérte. Ezeket a mai magasleshez hasonló felépítésű őrhelyeket górénak nevezték. Némelyiket körülpalánkozták, mint a szecsődi és a csörötneki górét. Csákánynál egy időben négy is állt a Rába partján, egyik palánkozott őrhely a hídhoz csatlakozott. Ezt később tarackkal is ellátták. Hajdúk strázsáltak benne, akik a Batthyányaknak számoltak el a beszedett vámmal.

Kőműves tevékenységről először 1617-ből maradt fenn adat. Az ekkor említett Péter kőműves és emberei a szalónaki várban és németújváron szolgálatot teljesítő Thomas Weiss építőmesterhez tartoztak. Ezt az épületet a mai napig nem sikerült azonosítani. Abban az időben a várnak 34 lovas és 30 gyalogos alkotta az állandó őrségét. 1646-ban Batthyány Ádám új végvár építésébe kezdett Csákányban. Az odatelepített őrségnek, katonaságnak hajdúszabadságot adott. A körítő árkot megmélyítette, a palánkot megerősítette, téglavető színt és kemencéket állíttatott. Carli Paumeister kőműves és Hans Dreier ács közreműködésével a kapu mellett egy új földesúri lakóépület építésébe is kezdtek. 1651-ből származó adat szerint Batthyány házi építőmestere Carlo della Torre 30.000 téglát kér „az Nagyságod Háza épületihez.” Kérték továbbá Batthyány jöjjön Csákányba, tekintse meg a tervrajzokat. A mai kastély előzménye tehát 1651-től kezdődően épült fel. Ennek maradványa a délnyugati oldalon levő sokszögű bástya, vagy a kapu fölött magasodó torony.

1664-ben, szentgotthárdi csata eseményei során sikerült megakadályozni a Köprülü Ahmed nagy vezír török seregének itteni átkelését. Katonai jelentősége Kanizsa 1690-es visszafoglalását követően megszűnt. Batthyány IV. Ádám gróf 1753-ban alakítatta át a mai késő barokkos formájára az épületet. Az árkait betemették, bástyáit már korábban lebontották, sáncait megszüntették, a bevezető hidat lebontották. Az épület 1945-ig a Batthyány család tulajdonában maradt.

 

Felsőmarác-Tóthfalu

 

Csákánydoroszlótól Őrimagyarósd felé tartva Felsőmarác előtt megálltam a kanyargós Rába folyó feletti magaslaton, egy emlékhelyen, amely az egykori Tótfalunak állít emléket. Az út melletti kis ligetben emléktábla taglalja a kis véghely hőseinek történetét, jelezve az utókor vándorai számára. A Rába déli partoldalát uraló kis magaslat tetején kis kereszt áll jelezve az egykori helyszínt. Szerencsére a dombocska lombmentes, és a dombot körülölelő sáncárok maradványa is érzékelhető… A régi idők dicsőségét Benczik Gyula írásával igyekszem felidézni.

Zala megyei Csány birtokukról kapták nevüket a másik kastély földesurai, a Csányak, akiknek ősei a 15. század végén szereztek a Hegyháton birtokokat. A mai Felsőmarác határában fekvő Tótfalu semmilyen korábbi időkre mutató erődítéssel nem büszkélkedhetett. A 13. században a Nádasd nemzetség legnyugatabbra vetődött ágának, a Maráciaknak volt a prédiuma Tótlak néven 1291-ben. Neve alapján szláv lakosságra gyanakodhatnánk, de a határjárásában szereplő földrajzi nevek mind magyarok voltak. Másfél évszázad múltán lakói között szláv (szlovén) nevűt egyet sem találunk, néhány Tót család mellett Buda, Szécsen, stb. nevű családok éltek Tótfalun. Marác és Tótfalu 1549-ben együtt 16 portát számlál, és 13 zsellért. A birtokosok különböző köznemesek, köztük a Csányak. 1550-ben a vasvári káptalan küldötte idősebb és ifjabb Csány Bernátnak idézést adott át, akiket Tótfalu birtokon erőd módjára kiépített udvarházukban talált meg. Ez az első, viszonylag korai adatunk a tótfalusi kastélyról. A Csányak itt minden bizonnyal a zalai birtokaikon korábban megkezdett erődítési munkálataik tapasztalatait is felhasználták. Az első török hódoltság alatt 1588-ban Marácon és Tótfaluban 3 és fél portát (kb. 10 család), 7 zsellért, 1 szegényt és hét pusztatelket írtak össze a rovok. A földesurak közül Maráci László megszenvedte a török rabságot, ahová az 1582-es pusztítás idején hurcolták el. Fogvatartói megkínozták, váltságdíjáért testvéreinek el kellett zálogosítaniuk Darabos Gáspárnak 100 forintért a Maráci-birtokrészeket. A tótfalusi kastély a Rába völgye fölé enyhén magasodó dombháton épült, ahol ma már csak egy messziről látható kőkereszt emlékeztet az egykor volt falura és kastélyra. Semmi leírás nem maradt fenn róla, csupán a nyomokat őrző terepalakulatokból következtethetünk a mogyorósdihoz hasonló voltára. A kastély urai Csány György, majd fia Bernát voltak. A Batthyányaknak nem udvari, hanem saját birtokán lakó köznemesi kíséretéhez tartoztak, urukat háromnégy lóval szolgálták, hely illette őket Batthyány asztalánál a németújvári várban rendezett ünnepségeken. Csány György 1628-ban megegyezett testvérével, Imrével, hogy átenged neki egy földterületet a kastély kapujával szemben, hogy ott Imre a saját kastélyát felépíthesse. Csány György segítséget ígért Imrének az építkezésben, hiszen fivére is segített annak idején az ő kastélya megerősítésében. Tíz év sem telt el, Csány György felbontotta a szerződést, mert Imre nem építette fel a saját kastélyát. Az utóbbi azzal védekezett, hogy saját magának kellett a török adót fizetnie, mert jobbágyai telkeiket pusztán hagyták és elszöktek, így az építkezést sem tudta megkezdeni. Az 1609-es zsoldjegyzékben meghatározottak értelmében Mogyorósdon 20 gyalogot, Tótfaluban 1 lovast (Csány György) és 10 gyalogot kellett tartani, amit az idők folyamán mindig igyekeztek biztosítani. 1652-ben egy lovas havi zsoldja 4 forint, egy gyalogé 2 forint 80 dénár volt. A zsoldfizetés elmaradása, vagy annak posztóban, fegyverben történő megváltása rendszeresen megtörtént. A kis végházaknak az elsődleges feladata a török katonai mozgások figyelése volt, egyetlen hadfelszerelésük, a "hírmondó" szakállas ágyú vagy a tarack a riasztást, jeladást szolgálta. Legfeljebb száz fő körüli török portyázóknak tudtak ellenállni. Fontos közbiztonsági funkciót láttak el a kastélyokban szolgáló hajdúk, akikre a tolvajok, török pribékek előállítása hárult. A törvényben szentesített ingyenmunka-beosztás alig ellensúlyozta a szomszédos Batthyány család kezén lévő nagybirtok fenyegető túlsúlyát. Ezen túl a katonáskodó hegyháti köznemesség főparancsnokai is a Batthyány családból kerülnek ki. Nem meglepő tehát, hogy a végvári katonák garázdálkodásai —amelyek elég gyakran érték a Darabos-falvakat— általában büntetés nélkül maradtak. A falvak feldúlásán túl 1649-ben a csákányi kapitány, Kaczor János már odáig ment, hogy a várépítési ingyenmunkát is Csákányban végeztette a Darabos-jobbágyokkal. Darabos Gáspár csak akkor tett panaszt, amikor Kaczor a robotot saját háza építésére fordította. Csány Bernát pedig, aki ekkor a tótfalusi kapitányság mellett a csákányi lovasok kapitánya is volt, nem éppen bajtársiasan viselkedve, terményadót vetett ki Darabos falvaira. Miután Darabos Gáspár megparancsolta jobbágyainak, hogy ne merjenek ennek a parancsnak engedelmeskedni, és azzal fenyegetőzött, hogy az országgyűlés elé viszi az ügyet, Csány meghátrált.

A törökkel való egyezkedéstől a magyar földesurak sem voltak mentek, kiváltképpen, ha érdekeik a hódítókéival egybeestek. Igen érdekes okmány Hasszán kanizsai pasa telepítőlevele Tótfalunak 1626-ban. A pasa a letelepedő jobbágyoknak hat év szabadságot ígért, utána a szokott adójukat kötelesek voltak megadni a szpáhiknak és a magyar földesúrnak, Csány Györgynek. Utóbbinak majorja lévén, arra is védelmet ígért a pasa.

 A földesúr-kapitányoknak saját testvéreikkel is meggyűlt a bajuk. 1648-ban Darabos Istók, a kapitány fivére feltörte a mogyorósdi végházat, ellopta a király által kiutalt muníciót, és szembeszállt a hajdúkkal. A kastélyban "korcsmát árult", a kaput pedig kénye-kedve szerint éjjel is nyitva tartotta. Darabos Gáspárnak Batthyány Ádámhoz kellett fordulnia testvére megrendszabályozásáért. A nyomaték kedvéért fivérét avval is megvádolta, hogy "törökké akar lenni".A köznemesi udvarházakból kialakított kastélyok hadi jelentőségét a haditanácsban és a kamaránál nem ismerték el. Többször próbálkoztak megszüntetésükkel, a zsold megvonásával, a magyar nemesi országgyűlések nyomására azonban ettől mindig elálltak. Csány György így panaszkodott Batthyány Ádámnak 1646-ban: "megértvén azt, hogy némely aprólék végházakbul urunk őfölsége fizetése kivétetnék és alkalmatosabb véghelekre rendeltetvén, hasonlóképpen az én kastélyombul is,... de egynihány legény maradhasson meg őfölsége fizetésén".Amíg a mieink minden követ megmozdítottak, hogy a végházakat jobb karba hozhassák: addig a haditanács a végházak és kastélyok kevesbítésén törte a fejét. Tudjuk, hogy a mieink minden kis vigyázó házacskáért aggódtak s valamennyinek a fenntartását sürgették! Gondolhatjuk, minő érzés fogta el őket, mikor egymás után cassálják a régi házakat. Az 1652. évben például Egerszegre, Szt.Györgyvárra, Kéméndre, Tótfalura, Mogyorósdra, Lindvára és Kányavárra mondta ki őfelsége a halálos ítéletet." Tótfalu esetében, úgy tűnik az ítéletet végre is hajtották. A kastély ura, Csány Bernát méltatlankodott Batthyány Ádámnál: "... ezen rossz hitván tótfalusi kastélyom felöl: abban való kevés fizetésem hogy elvétetik, kit szegény atyám sok költségével és fáradságával szerzett, magamnak is hogy búcsú adassék kommisszáriusok által, nem reménlettem volt ezt... Erre a kevés fizetésre én is érdemesnek tartottam magamat... az gyalázatot sajnálom, mert kegyelmes uram, kinek tiszti fizetése elvétetik, méltó meghalnia". A kamarai megbízottak nem engedtek, kimondták, Tótfalura többé nem fizetnek. Csány Bernát nem adta föl, a fenntartást magára vállalta. 500 szálfát vágatolt az ivánci erdőn, Batthyánytól pedig néhány száz fazsindelyt kért. A hajdúk élete a kifürkészhetetlen hadiszerencsétől függött. Gyakran kellett táborba szállni a dunántúli főkapitány parancsára. A mogyorósdiak és a tótfalusiak résztvettek Szerdahelynél (1640), Pusztabillegénél (1641) és Kanizsa környékén (1648) a török és a rácok elleni portyákon. Szerdahelynél a törököt kelepcébe csaló ún. "martalék" szerepe is kijutott nekik. Aki épségben visszatért a kastélyába, az a hadizsákmányból osztozhatott. A körmendi kótyavetyén 1641-ben 25 lövői, mogyorósdi és tótfalusi hajdú 115 forint értékben részesült a zsákmányból. 1650-ben két hónapra pénzben, öt hónapra posztóval fizettek a Kanizsa elleni végházakban.

Tótfalu

Csány Bernát kapitány 2 lóval

Német György tizedes Gróf János

Ötvös György Fejér György

Nagy András Katona György

Tót Istók Sándor György

Rózsa Jancsi Tót György

A hajdúk és családtagjaik a törökök brutális megtorlásainak, túszszedő akcióinak célpontjaivá váltak. Helyzetüket jól jellemzi Batthyány Ádám tiszttartójának jelentése 1643-ban: "Tótfalui hajdúk jelentik nyomorúságukat, hogy az török miatt házoknál nem maradhatnak, hanem bujdosnak és lappangnak. Amellett az őfölsége szolgálatját is be kell praestálniok, s Csány uramnak is szüntelen köll szolgálni, s ha más hajdút állotnának is be, nem akarja bevenni. Azért könyörögnek nagyságodnak, hogy nagyságod bocsátaná el őket, hogy az pogány fogságába ne esnének, avagy azt engedje meg nagyságod, hogy ide Egerszegre jöjjenek s itt az őfölsége szolgái lesznek. 1664-ben százezres létszámú török hadsereg vonult Vasvár irányából Szentgotthárd felé, átkelőt keresve. A Rába másik oldaláról a magyarok a gomolygó füstről, tüzekről követhették nyomon az előrehaladását. Kisfaludy Balázs csákányi kapitány a veszedelmet látva, jó előre elszállíttatta a mogyorósdi kastély két tarackját Csákányba. Egyiket a hídnál, másikat a kastélyban állíttatta föl. Sem a két kastélyról, sem kapitányaikról, hajdúikról ettől kezdve nem hallunk. Néhány év múlva 1671-ben a végvári katonaság zömét is szélnek eresztették.

(BENCZIK GYULA-AZ ŐRIMOGYORÓSDI ÉS A TÓTFALUSI KASTÉLY A TÖRÖK ELLENI VÉDELEMBEN (1609-1681))

1664-ben a szentgotthárdi csatát megelőző napokban Csányi Bernát és Csanádi Ferenc, a híres törökverő kapitányok Őriszentpéternél lest vetettek a töröknek hatszáz magyar és kétszáz horvát katonával, hogy késleltessék a fősereg előrenyomulását. A csatában négyszázan elestek, maga Csanádi is a csatatéren maradt. Közben a fősereg Körmendnél próbált a Rábán átkelni, sikertelenül. Itt janicsár puskagolyótól találtan elesett Csányi Bernát.

1665-ben Csányi Bernát temetésére halotti zászlót festetett Batthyány II. Kristóf. (MKI, Iványi; Garas 1953. 146.)

 

Esterházy Pál Mars Hungaricus című könyvében leírtak (175. oldal - Perjés Géza) szolgáltattak kicsiny részleteket Tótfalu sorsát illetően. „A harmadik napon tehát eljutottunk a körmendi síkra és ott tábort ütöttünk, az ellenség pedig a Csákány irányában fekvő Tótfalu kastélyhoz, azután pedig Vasvár váracskához érkezve üt tábort, ott két napig időzik, s magához hívatja a császár rezidensét, és mivel a győzelembe vetett reményét teljesen elvesztette, a béke eszközeiről gondolkodik.”  Parancsot ad, hogy útközben pusztítsák el a falvakat és a kisebb várakat... A nagyvezír tehát Csákány irányában tábort üt, a mieink pedig a folyónak erről a partjáról vele szemben foglalnak állást. A szentgotthárdi csata aug.1-én zajlott, a vasvári béke okmányait aug.10-én írták alá. A vert török sereg Végh Ferenc tanulmánya szerint (Végh Ferenc: A török haderő visszavonulása a Balaton-Felvidéken a szentgotthárdi csata után, 1664.augusztus) aug.6-án bontott tábort és kezdte meg a visszavonulását a Balaton Felvidéken Székesfehérvár felé. Ha Vasváron két napig időzött a sereg, és előtte a Csákány környéki Tótfalu volt az állomás Esterházy szerint, és tudjuk, hogy a törökök mindent elpusztítottak-felégettek a környéken, akkor a kis véghely augusztus 8.-a környékén vált a visszavonuló vesztes és dühös had áldozatává a következtetéseim szerint.

 

Őrimagyarósd

 

Csányi Bernát hőstettein merengve érkeztem meg Őrimagyarósdra a Petőfi utcába. Az utca házai mögé egy rendezett, bokrokkal övezett gyalogút vezet. Székely kapuból nyíló fahídon keresztül jutunk a csodálatosan kialakított ápolt emlékhelyre, amellyel szerintem a kis település méltó emléket állított hős elődei számára. Igen kérem, lehet így is csinálni! A Darabos família végházának helyszínén kis pihenő és emlékparkot alakítottak ki tájékoztató táblákkal. A várhelyre nyugatról, a helyszínt körbeölelő grandiózus (kettős) árkon keresztül átívelő fahídon lehet bejutni. A vár területén pihenőpadok, tájékoztató táblák várják a kirándulót. A Keleti oldal megtekintése közben hasít belénk a felismerés, egy a patavölgy fölötti magaslaton állunk. Egy barátságos falusi templomos-vidéki falucska idillikus képe köszön vissza ránk.  A vasi végek krónikásának, Benczik Gyulának vonatkozó sorait idézem fel, miközben körbejárom a helyszínt…

A Hegyhát Őrséggel határos részén a 13. század óta a Nádasd nemzetséghez tartozó Darabosok voltak a földesurak. Szőce, Mogyorósd és Nádasd falvakat mondhatták magukénak. 1549-ben 15 jobbágyporta felett rendelkeztek, s mindkét faluban saját majorjaik kiépítéséhez is hozzákezdtek. Az udvarházban Mogyorósdon ekkor négyen szolgáltak. 1582-ben a Velencei tó mellől indult török hódoltató hadjárat első ízben ért el sikereket: az összes hegyháti falu a török adófizetőjévé vált, sőt a Rábán túl is néhány falut hódolni kényszerítettek. A pusztító hatást lemérhetjük az 1588-as rovásadó összeírás adataiból: Mogyorósdon és Szőcén már csak 2 és fél jobbágyportát (kb. 7-8 jobbágycsalád), 3 zsellért, 1 szegényt és 4 puszta jobbágytelket írtak össze. A tizenötéves háború (1591-1606) kezdetén a hegyhátiak felhagytak a török adó fizetésével. Ettől függetlenül a helyzet rosszabbodott: 1598-ban másfél jobbágyporta (kb. 5 család), 10 zsellér, 5 szegényt és 15 pusztatelek található a Darabos-falukban.

Elmondható, hogy rangidősnek azt tekintették a Darabos családban, aki Magyarósdot és tartozékait birtokolta. Magyarósdról tudni kell, hogy 1550 körül itt épült ki a család erődített udvarháza (fortalitium), majd 1609 után a kastélyt a Kanizsa ellen vetett védelmi rendszerbe kapcsolták. A magyarósdi „aprólék végház" az ősi lakhely több évszázados folyamatosságát jelképezte, de erődként, melyben királyi pénzen 20 hajdút tartottak, a család előkelő rangját is jelképezte a környék köznemesi famíliáinak körében. Gyakorlati jelentősége pedig a vagyonbiztonságban, a birtokigazgatási funkciójában állott (itt alakítottak ki szerény majorságot, idejártak robotolni a környékbeli és a tótsági jobbágyok, itt ülésezett az úriszék). Minden valószínűség szerint eleinte a család levelesládáját is itt őrizték.

(Benczik Gyula - Zágorhidi Czigány'Balázs A Vas megyei Nádasdi Darabos család birtokainak és levéltárának Esterházy kézre kerülése)

Vas megye déli részének sorsát majdnem egy évszázadra Kanizsa várának 1600-ban történt eleste döntötte el. A törökök Kanizsa központtal vilajetet szerveztek, a hódoltsági terület határát egységesen és szilárdan a Rába vonaláig tolták ki. A helyzet ilyen kedvezőtlen alakulása érzékenyen érintette a hegyháti nemességet, hiszen törzsbirtokaik mind a hódoltsági övezetbe estek. Kanizsa vesztése után Darabos István és Darabos Gáspár úgy egyeztek meg birtokaik felosztásakor, hogy Gáspáré lett a mogyorósdi kastély, Istvánnak viszont Szőcén az udvarházat kellett volna erőd módjára kiépítenie. A törökök és a hajdúfelkelés miatt a szőcei kastély nem készülhetett el, ezért 1619-ben új szerződést kötöttek. Ennek értelmében az egyetlen védett épületet, a mogyorósdi kastélyt méltányosan megosztották. Itt kapjuk az első leírást a kastélyról, bár ez is hiányos, csak az Istvánnak juttatott kastélybeli részeket sorolja fel. Istváné lett a kastély kapuja feletti pitvaros szoba, a keleti oldalon a teljes építmény, a konyha melletti bástya alsó és felső részével együtt. A pincében továbbra is ott tarthatta borát István használati tárgyaival együtt, amíg magáét meg nem építette. A kastély a völgyben fekvő falutól és az itt vezető körmendi úttól nyugatra egy meredek domb peremén állt. Három oldalról mély árkolással választották le a platóról. Kapuja nyugatra nézett, előtte kettős árkolást alkalmaztak. Az erőd a Zala és a Rába közötti török mozgást jól ellenőrizhette. A végház 20 gyalogos katonája, hajdúja, akiket az országgyűlés végzése értelmében a császári megbízottak ide rendeltek, Darabos Gáspár parancsnoksága alá tartozót. Helyettesítése, vagy halála esetén a parancsnokságot Istvánnak kellett átvennie. Három év múlva, miután a Bethlen-felkelés idején Darabos Gáspár feleségétől, Hagymási Annától 1.000 forint kölcsönt vett fel, a mogyorósdi kastélyt a szécsényi birtokkal együtt fiára, Darabos Miklósra íratta. A kölcsön felvételét az indokolta, hogy Kanizsa eleste óta a török és a tatár, nemkülönben a szabadon kóborló keresztény katonák kártételei miatt, birtokai részben pusztává váltak és elnéptelenedtek. Igásállatait is Hagymási Anna segítségével sikerült visszaszereznie.

Darabos Gáspár a harmincas években az egerszegi végvárban szolgált tisztként, majd a negyvenes évektől újra a kastélyban parancsnokolt. Az 1609-es zsoldjegyzékben meghatározottak értelmében Mogyorósdon 20 gyalogot, Tótfaluban 1 lovast (Csány György) és 10 gyalogot kellett tartani, amit az idők folyamán mindig igyekeztek biztosítani. 1652-ben egy lovas havi zsoldja 4 forint, egy gyalogé 2 forint 80 dénár volt. A zsoldfizetés elmaradása, vagy annak posztóban, fegyverben történő megváltása rendszeresen megtörtént.1Mogyorósa és Tótfalu kastélyainak felvétele 1609 után a Kanizsa ellen kiépített végvári rendszerbe a Darabosok és Csányak számára számos előnyt jelentett. Ezek közül elsősorban az ingyenmunka-körzetek kedvező kialakítása említhető. A végvárak állandó karbantartására, megerősítésére már az előző évszázad derekán határozatokat hoztak az országgyűlésben. 1559-ben 6 napban, 1567-ben már kétszeresében szabták meg a jobbágyok évi várépítő robotját, amit Vas megyéből Pápára és Kanizsára kellett szolgáltatni. 1600 után a Darabosok és Csányak falvaiban élőkben rendkívüli könnyítést jelentett az, hogy a helyben levő, saját védelmükről gondoskodó kastélyok fenntartására voltak csak kötelezhetők, nem kellett Egerszegre, Egervárra, esetleg még távolabbi "vármű"-re járniuk. Természetes, hogy az elszegényedéstől rettegő köznemesek számára, akiknek a jobbágytelkek pusztán hagyása egyet jelentett létalapjuk megszűnésével, ez a jobbágykímélő rendelkezés nagy fontosságú volt. A törvényben szentesített ingyenmunka-beosztás alig ellensúlyozta a szomszédos Batthyány család kezén lévő nagybirtok fenyegető túlsúlyát. Ezen túl a katonáskodó hegyháti köznemesség főparancsnokai is a Batthyány családból kerülnek ki. Nem meglepő tehát, hogy a végvári katonák garázdálkodásai —amelyek elég gyakran érték a Darabos-falvakat— általában büntetés nélkül maradtak. A falvak feldúlásán túl 1649-ben a csákányi kapitány, Kaczor János már odáig ment, hogy a várépítési ingyenmunkát is Csákányban végeztette a Darabos-jobbágyokkal. Darabos Gáspár csak akkor tett panaszt, amikor Kaczor a robotot saját háza építésére fordította. Csány Bernát pedig, aki ekkor a tótfalusi kapitányság mellett a csákányi lovasok kapitánya is volt, nem éppen bajtársiasan viselkedve, terményadót vetett ki Darabos falvaira. Miután Darabos Gáspár megparancsolta jobbágyainak, hogy ne merjenek ennek a parancsnak engedelmeskedni, és azzal fenyegetőzött, hogy az országgyűlés elé viszi az ügyet, Csány meghátrált. A földesúr-kapitányoknak saját testvéreikkel is meggyűlt a bajuk. 1648-ban Darabos Istók, a kapitány fivére feltörte a mogyorósdi végházat, ellopta a király által kiutalt muníciót, és szembeszállt a hajdúkkal. A kastélyban "korcsmát árult", a kaput pedig kénye-kedve szerint éjjel is nyitva tartotta. Darabos Gáspárnak Batthyány Ádámhoz kellett fordulnia testvére megrendszabályozásáért. A nyomaték kedvéért fivérét avval is megvádolta, hogy "törökké akar lenni".Tudjuk, hogy a mieink minden kis vigyázó házacskáért aggódtak s valamennyinek a fenntartását sürgették! Gondolhatjuk, minő érzés fogta el őket, mikor egymás után cassálják a régi házakat.

Az 1652. évben például Egerszegre, Szt.Györgyvárra, Kéméndre, Tótfalura, Mogyorósdra, Lindvára és Kányavárra mondta ki őfelsége a halálos ítéletet." Az őrségi és hegyháti hajdúk —ettől részben eltérő— története megíratlan, de a mogyorósdi és tótfalusi hajdúkról, életükről az alábbiakban némi képet nyerhetünk. A hódolt területen szolgáló parasztkatonának jelentős kedvezmény volt a békeszerződésben biztosított mentessége a török adó alól. Az olyan kis településen, ahol együtt élt hajdú és jobbágy, ez viszályra adhatott okot. "Itt az mogyorósdi falunkban lévő polgárság között számtalan sok veszekedés volt az itt való kevés hajdúsággal az török adó felől, mivelhogy egynihányan az hajdúkban az falu között laktak és egész helyeket bírtak, s nem akartak az falu közibe fizetni... ezen dolgot, hogy jó compositióra vihessök, mind az falut és az hajdúkat összegyöjtöttök, akarván jó rendre hozni őket, hogy mind az polgárság és az hajdúk békességben maradhassanak. És csak szónkat sem akarván meghallani, az hajdúk pártot ütöttek magokban az kapu között és elfutottak, az őfölsége végházát pusztán hagyván" —számolt be 1644-ben egy ilyen esetről Darabos Miklós. A hajdúk élete a kifürkészhetetlen hadiszerencsétől függött. Gyakran kellett táborba szállni a dunántúli főkapitány parancsára. A mogyorósdiak és a tótfalusiak résztvettek Szerdahelynél (1640), Pusztabillegénél (1641) és Kanizsa környékén (1648) a török és a rácok elleni portyákon. Szerdahelynél a törököt kelepcébe csaló ún. "martalék" szerepe is kijutott nekik. Aki épségben visszatért a kastélyába, az a hadizsákmányból osztozhatott. A körmendi kótyavetyén 1641-ben 25 lövői, mogyorósdi és tótfalusi hajdú 115 forint értékben részesült a zsákmányból. 1650-ben két hónapra pénzben, öt hónapra posztóval fizettek a Kanizsa elleni végházakban.

A fennmaradt sereglajstrom szerint a katonák névsora:

Mogyorósd

Nagy Gergely tizedes Kozma György tizedes

Böröck Péter Szabó István

Geher Mihály Horvát György

Bödör Márton Illés János

Tóth Gyurkó Pintér István

Szántó Mihály Banicska János

Fülöp Tamás Horvát Istók

Horvát Miklós Fejér Gergely

Geher János Degesi György

Horvát Péter Szabó György

A hasonlóan kétségbeejtő helyzetben levő szentpéteri hajdúk a kanizsai töröktől hitlevelet szereztek maguknak, hogy adózás fejében maguk és családjuk biztonságát elérjék. A mogyorósdiak és tótfalusiak ezzel nem éltek. Az előírt hajdúlétszám megtartása a kapitányoknak állandó nehézséget jelentett a tárgyalt korszakban. Perneszy Istvánt, a Mogyorósdtól 10 km-re levő Lövő kastély kapitányát nem egyszer otthagyták a hajdúi, megoldásnak Darabos jobbágyainak az elcsábítását vélte. "Az elmúlt napokban Darabos Gáspár szőcei falujából gyütt be hajdúságra három legény. Az egyik fiával együtt nem volt örökös jobbágya őkegyelmének, hanem a Széchyek jószágárul gyütt oda lakni, mindazonáltal az helyét pusztán nem hadta benne. Az harmadik penig, aki az Tótságrul szakadott és csak lakóul lakott őkegyelme jobbágyánál, de helt nem birt. Egy lévén ezért állapotjok, mind az hármat befogadtam, mert tudja azt nagyságod, hogy országunk végezése szerént még az örökös jobbágy is elmehet az végházban, csak gyütten az helet pusztán ne hagyja. Azt penig egyik sem hadta, s nem is volt örökös jobbágya a fia Darabos uramnak" — írta Perneszy Batthyánynak, előre felmentve magát Darabos vádjai alól. Egy ennél súlyosabb esetnek is Perneszy volt a főszereplője. A mogyorósdi porkoláb a kastély puskaporát meglopta és néhány embernek eladta. Perneszy menedéket adott a tolvajnak, akit Darabos Gáspárnak később Sárváron sikerült elfognia és vasra veretnie. A németújvári tömlöcbe akarta szállíttatni, de törvénynapig kezességen kiváltották. Erre Perneszy újra védelmébe vette. 1664-ben százezres létszámú török hadsereg vonult Vasvár irányából Szentgotthárd felé, átkelőt keresve. A Rába másik oldaláról a magyarok a gomolygó füstről, tüzekről követhették nyomon az előrehaladását. Kisfaludy Balázs csákányi kapitány a veszedelmet látva, jó előre elszállíttatta a mogyorósdi kastély két tarackját Csákányba.

Egyiket a hídnál, másikat a kastélyban állíttatta föl. Sem a két kastélyról, sem kapitányaikról, hajdúikról ettől kezdve nem hallunk. Néhány év múlva 1681-ben a végvári katonaság zömét is szélnek eresztették. Az utolsó híradás akkor kelteződik, mikor I. Lipót a magyar haderő létszámbővítésébe kezd, a török végleges kiűzésére készülődve. 1681. évi decretumában két cikkely foglalkozik Mogyorósddal (Tótfaluról már szó sincs):

12. Kányavárra az előbb említett Mogyorósdon levő húsz gyalogot küldjék, és a földesurak károsodása és jövedelmeik csökkenése nélkül vegyék számításba.

19. Mogyorósd kastély szintén fenekestül romba dűlvén, az előbb odatartozott Szőce és Szentjakab birtokokat Lövő erősséghez kell rendelni.

A két kastély krónikája itt ér véget. Darabos Gáspár és Miklós, illetve Csány György és Bernát legfőbb törekvése, hogy a hódoltsági területen bármi áron fenntartsák a nemesi udvarházukból kialakított "aprólék végház"-akat —bár minden körülmény ellenük dolgozott — , a szentgotthárdi csatáig eredményes volt. Mogyorósd, Szőce, Marác és Tótfalu nem váltak pusztává, törzsökös lakosságuk nem menekült el, mindez ennek a ténynek köszönhető. A 17. századi castellummá alakított nemesi kúriák közül kettőnek, a Kanizsa ellen vetett végházak közé sorolt mogyorósdinak és tótfalusinak a rövid bemutatása nem elegendő általánosabb következtetések levonására.

(BENCZIK GYULA-AZ ŐRIMOGYORÓSDI ÉS A TÓTFALUSI KASTÉLY A TÖRÖK ELLENI VÉDELEMBEN (1609-1681))

Tótfalu és Magyarósd 1664-es története magával ragadó. Igyekeztem Benczik Gyula útját követve valami konkrétabbat megtudni, mi is történt a szentgotthárdi ütközet és a Vasváron kötött béke körüli időszakban ezeken a helyszíneken, illetve a két véghely pusztulásának időpontját jobban körbehatárolni.  A Batthyány Missilisek egészen jól kutathatóak, térítés ellenében a levelezések digitalizált másolatai elérhetőek. A mélyebb kutatásnak azonban részemről anyagi és időbeli korlátai vannak. Egy digitalizált levél megfejtése, történelmi-történeti kontextusba helyezése is sok időt vesz igénybe. Viszont perspektívájában kecsegtető hogy a véghelyek mindennapi életének kutatása adhat még új információkat az utókor generációi számára. Ezen helyszíneken tudtommal komolyabb régészeti feltárás sem zajlott így a tudomány további lehetőségeket tartogat a téma további kutatói számára. Koppány Tibor „Kastélyok a Végvárak Mögött” című a Balassi Kiadó gondozásában a közelmúltban megjelent kötet 211. oldalán a következő szerepel a Magyarósdi véghellyel kapcsolatban. „…1664-ben a Szentgotthárd felé vonuló Török sereg felégette. Nem sokkal később ugyan újjáépítették, sőt 1681-ig őrséggel is ellátták, akkor azonban az őrségét a Kanizsához közelebbi Kányavárba vezényelték, azzal az indoklással, hogy a mogyorósdi tönkrement végházat nem érdemes ismételten újjáépíteni. Még ezt megelőzően, 1677-ben a néhai Darabos Gáspár özvegye a család birtokait a mogyorsódi „kastél hellel együt”  Hollósy Gáspár leszármazottaira hagyta. A birtok a 18. században tőlük került a Rimanóczy családhoz.”

Végezetül néhány gondolatot szeretnék megosztani a túrákkal kapcsolatban. 2014.-szeptemberében Dr. Ferenczy Sándor társaságában egy emlékezetes vártúrán vettem részt. A fő célpont ekkoriban Németújvár volt, de a sikerült más érdekes helyszíneket is bevenni a repertoárba. Őriszentpéter, Vasvár, Körmend, Egerszeg, Zalavár voltak azok a helyszínek, melyek mintegy felvezették a későbbi túra gondolatát. Akkor Kemend várának megtekintése meghiúsult, így ezen helyszín lett a vágybeli kapocs, amely szinten tartotta bennem a terület iránti érdeklődést. Végh Ferenc Keszthelyről és Szvitek Róbert Zalakomárról írott kiváló művei tereltek újra abba az irányba, hogy a könyvben taglalt helyszíneket felkeressem. Az út előkészítésében nagy segítségemre volt Dr. Dénes József, aki az általam kért vár(ak) lokalizációjában segített. Nem lehetek elég hálás a jó sorsomnak, hogy megismerhettem Dr. Vándor Lászlót, aki Zala megye várkutatásának meghatározó és megkerülhetetlen alakja. Szinte nincs olyan helyszín a térségben, amelyről ne lenne az érdeklődőket kielégítő ismerete. A Zalai végeken sorozat nyilvánosan hozzáférhető forrásainak a szakember tanulmányai adták a gerincét. Valószínűleg mindig emlékezni fogok erre a túrasorozatra, hiszen általa egy olyan különleges világot ismertem meg, amelyre joggal lehet büszke minden hazánkfia. A Göcsej, a Muraköz az Őrség, természeti szépségei és néphagyományai, a terület legendái és történelmi emlékei arra kellene, hogy sarkallják a döntéshozókat, hogy jobban megismertessék ezen értékeket az emberekkel. Büszkének kell lennünk az olyan helyszínekre, mint Pölöske, Türje, Őrimagyarósd, Zalavár, Zrínyi-Újvár. Emlékük és hőseiknek tisztelete hozzájárulhat talán ahhoz, hogy újra megtaláljuk elveszettnek hitt identitásunkat. 

 

Írta, fényképezte, és összeállította: ifj. Fidrich Tibor