Olsztyn vára a Sziléziai vajdaságban

Olsztyn egyik várát Szabó Tibor és Karczag Ákos szerzőpáros már bemutatta a Várak Kastélyok templomok 2017. augusztusi számában.(A német lovagok várai között Észak-Lengyelországban) Ám ezúttal a várvadász oldalain nem a Warmia-Mazúria vajdaság fővárosaként is ismert Olsztyn városról lesz szó, hanem a Sziléziai vajdaságban Częstochowa mellett található községről (1871-ig szintén város volt), melynek területén névrokonához hasonlóan egy középkori erődítés található.

Az erődítés első írásos említése 1306-ból való, 1309-ben a várat Przemiłowice néven nevezték, és gyakran szerepelt Jan Muskata (*1250 körül-†1320. február 7.) krakkói püspök – Jakub Świnka (?-1314), 1283-tól gnieźnoi érsek által 1306-ban indított – második perének aktáiban.  Olsztyni-ként a várat az írott források első alkalommal 1349-ben említik. Ezekben az időkben Nagy Kázmér király úgy döntött, hogy a korábban emelt fa szerkezetű várat kőből épült erőddé alakítja át. A várnak a Lengyel Királyság nyugati határait kellett védenie a Sziléziából történő támadások, valamint a Csehek ellen. A vár funkcióját tekintve királyi börtönként is működött.  1360-ban Maciej Borowicz-et Poznan kormányzóját vetették a kerek toronyban működő börtönbe a király elleni összeesküvés miatt. Itt is halt éhen 1360 február 9.-én.  A monda szerint a vajda lelke, jajveszékel, bilincseit rázza és máig jajveszékel és ijesztget a vár környékén. 1370-ben Nagy Lajos magyar és lengyel király a wieluni földekből Olsztynt dinasztikus terveinek támogatása miatt hűbérül adja unokaöccsének, Oppelni László opolei hercegnek (Lajos által megbízott lengyel kormányzó). II. Ulászló, eredeti nevén Jagelló (lengyelül: Władysław II Jagiełło) lengyel király 1396-ban egy hetes ostrom után elfoglalja a várat és a Koronához csatolja. (Más források szerint 1391. augusztusában Olsztynt 3 napig ostromolja). A vár birtokosa Jan Odrowaz lett.

A 15. században a kastély jelentős szerepet játszott a sziléziai fejedelmek támadásainak visszaszorításában. Abban az időben kibővítették, majd többször újjáépítették, mert a falak összeomlottak a leeső sziklák miatt. A 15. század másik felében az erőd kiterjesztése délnyugatra folytatódott, majd a bővítés következő szakaszát Piotr Opalinski fejezte be a 1540-41-es években. 1587-ben a várat III. Miksa Habsburg főherceg és lengyel trónkövetelő osztrák csapatai támadták meg. A drámai ostrom során sikerült Kacper Karlinski parancsnoknak és 80 katonájának megvédenie a várat, de az épület hatalmas károkat szenvedett. Az ostrom során az osztrákok egy aljas trükköt alkalmaztak. Mivel nem sikerült megtörni a védőket, III. Miksa csatlósa, Stanisław „Az Ördög” Stadnicki gonosz tervet eszelt ki. A várat védő parancsnok Karlinie-ban (jelenleg Zawiercie) levő udvarházát megtámadták, elrabolták 6 éves fiát, akit a következő támadás során élő pajzsként használtak. A védők haboztak tüzelni, de Karlisnki a következő ondattal kezdte meg a tüzelsét: Elsősorban lengyel vagyok, és csak azt követően apa! Az ágyúzás közben a fiú meghalt, az ostromot a védők visszaverték. (Karlinski nem sokkal az ostromot követően 1590-ben elhunyt). A megrongálódott épületet Joachim Ocieski sztarosta igyekezett kijavítani. Halálát követően azonban utóda Mikolaj Wolski nem sokat törődött a várral, inkább Krepzice-ben levő rezindenciájára koncentrált. Így az épület állapota rohamosan romlani kezdett, tehát a népi hagyományt, mely szerint a svédek pusztították el a várat, árnyalja az a tény, hogy egy 1613-as vizsgálói jelentés igen lepusztultnak írja le a várat.

1655. októberében a svéd csapatok elfoglalták és lerombolták az erődítményt. A háború végén a tüzérségi fegyverek fejlődése kapcsán védelmi szerepét már nem tudta betölteni. Krzysztof Mieroszewski vezette a királyi erődítmények felújításának munkálatait, de a hatalmas költségek miatt a vár újjáépítésének terveit elvetették. Maradványai azóta fokozatosan pusztulnak. A 18. században fennmaradt falait főként az alsó vár területén bontani kezdték, alapanyagként felhasználva köveit a tűzben elpusztult környező templom újjáépítése (1722-26 Szent János plébániatemplom) során. Napjainkra a lakópalota egyes részletei, két torony (a henger alakú a börtön, és a négyzetes alakú a Staroszta torony), pincék, és gazdasági épületek részletei maradtak fenn, valamint olyan részletek (kovácsműhely és vashámor maradványai) amelyeket a régészeti kutatások hoztak felszínre. 2002-ben a vár nyugati szárnyában karbantartási munkálatokat végeztek, 2003-ban pedig egy kilátót hoztak létre a Sztaroszta toronyban.

 

Az elmúlt években régészeti kutatások kezdődtek a várban Dr. Czesław Hadamik vezetésével.

A vár legmagasabban fekvő részén állt a toronyszerű palotaszárny, amely a mészkőhegy lábánál elhelyezkedő hatalmas barlanggal állt kapcsolatban. A barlangot élelmiszer és hadianyag tárolására használták. A lakóépületet a sztaroszták, vagy az olsztyni várban állandóan itt tartózkodó al-sztaroszták használták. Itt volt a várkápolna és a kincseskamra is, valamint a hivatalnokok és családtagjainak helységei.

 A vár belsejébe három kapun keresztül vezetett az út, egy a védőfalakon belül elhelyezkedő kis udvarba (B), itt volt az esővizet összegyűjtő ciszterna is, a vár hosszabb védelmének lehetőségét biztosítva a várvédő helyőrség számára. A vár alatt helyezkedett el a gazdasági területként ismert alsóvár (D). Ennek területén, a 2 m vastag falakba építve álltak a gazdasági épületek és az állandó cselédség lakóépületei. A XVI. század kezdetére láthatóan elkülönült a több mint 250 m hosszú falak rendszerével a hatalmas váralja, amelynek határát délnyugatról a masszív négyszögű Sztaroszta- vagy Bíró bástya jelölte ki (I). Ezt az építményt a XIII. században vagy kissé korábban építették, ami azt jelenti, hogy ez a vár legrégebbi falazott része. A Bíró bástya tövében található a bejárati kapu a váraljára, ennek közelében a XX. század 50-es éveiben egy vashámor nyomait tárták fel (primitív olvasztókemencék), ellenben tőlük kissé keletre a régi kovácsműhely maradványait találták meg (K). Már a falakon túl, közvetlenül a vár alatt laktak a vár szükségleteit kielégítő kézművesek.

 

ifj. Fidrich Tibor 

 

 

Források:

Kazimierz Alchimowicz (1840-1916) „Olsztyn védelme 1587-ben”, a XX. század első feléből való festmény

Buskó András – Buskóné Szatai Marianna – Rally Polska 2014 – Lengyel Kisebbségi Önkormányzat

www.zamekolsztyn.pl

https://pl.wikipedia.org/wiki/Zamek_w_Olsztynie_(wojew%C3%B3dztwo_%C5%9Bl%C4%85skie)

http://www.zamkipolskie.com/olsz/olsz.html

Bedzin vára és fegyverkiállítása

A bedzini várhegy (Gora Zamkowa) a helyi emberek védelmét szolgálta mintegy 1000 éven keresztül. Nem meglepő tehát, hogy egy 14. századi vár található a helyszínen, amelyben a térség első múzeuma létesült. A monumentális, újjáépített vár nemcsak kinézetével, hanem izgalmas történetével is vonzza a látogatókat immár fél évszázada. Már a 9. században egy település működött a hegyen, egy erős erődítésrendszerrel kiegészítve. Ugyanazon a helyen, ahol ma a várat találjuk, létezett a település (mezőgazdasági jellegű), és a földvár, melynek déli sáncait a szomszédos parkban csodálhatjuk meg. A Szentháromság templom későbbi építése következtében ma már nem ismerjük a földvár és falu pontos elhelyezkedését. Az egykori falu alsó részein kora keresztény temetőt fedeztek fel.

A helység valószínűleg (régészeti leletek is utalnak erre) az első tatár invázió (1241) során égett le. Az inváziót követően a földvár helyére a 13. század második felében egy kő tornyot emeltek falakkal, hozzá csatlakozó faépületekkel a település újjáépítése során. Vannak olyan vélemények, amelyek szerint a várat (Félénk) Boleszláv herceg emeltette, aki pontosan ebben az időben ült Krakkó hercegi trónján. Az azonban tény, hogy a toronyhoz csatlakozó tégla kastélyépületet a 14. század 40-es éveiben emelték Nagy Kázmér király uralkodása idején. A kastélyépület építése Czarnkowi János és Jan Dlugosz nevéhez kötődik. Az 1329-1335 ig terjedő időszakban Szilézia elszakadt Lengyelországtól, a Lengyel Királyság és a Cseh királyság határa a (Fekete) Przemsza folyó mentén húzódott. Ez az esemény hatással volt a Bedzin várának helyére és kialakítására is.  A várból a mai napig fennmaradt a felső vár-rész, a bejárati kapu és az egyik torony. Az alsó várból csak a falak alapjai maradtak fenn. 1358-ban egy kőfallal kapcsolták össze a várost és a várat. Ugyanebben az időben emeltek egy kőtemplomot is. Ezzel masszív védelmi rendszert hoztak létre.

Az első ismert parancsnoka Bedzin várának Wiernek volt, akit 1349-ben említenek, de a legnagyobb hírnévre Jagello Ulászló király alattvalója, Mikolaj Kornicz-Siestrzeniec tett szert, aki az emberek emlékezetében a hírhedt fej nélküli Fekete Lovagként maradt meg, aki a környező birtokokat fosztogatta. A vár védelmi rendszere évszázadokon keresztül sikeresen verte vissza a sziléziai hercegek támadásait vagy a fizetetlen zsoldosok rohamait a tizenhárom éves háború (1454-1466) idején.

                         

A legfontosabb (győzedelmes) próbatétel 1587-ben III. Miksa Habsburg főherceg inváziójával kezdődött, aki a Lengyel korona megszerzéséről álmodozott. 1588 január 24.-én a Byczyna-i csatában azonban Jan Zamoyski kancellár vezette köztársasági csapatai legyőzték. Az ütközetet követően 1588-ban a Bedzin vár börtönében raboskodott a főherceg. A tárgyalások Lengyelország és Ausztria között a Bedzini várban történtek a pápai nuncius (majd később VIII. Kelemen pápa) jelenlétében. A tárgyalások végül a Czeladźban aláírt będzini egyezséggel végződtek. 1589-ben Miksa főherceg lemondott minden a lengyel korona irányába támasztott jogáról.

 1616-ban egy hatalmas tűzvészben leégett a vár és a város egy része. Andrzej Debinski kormányzó újjáépítette a várat megőrizve eredeti gótikus stílusát. A katonai technológia fejlődése, (különösen a tüzérség) és a Svéd invázió végett vetett a vár fénykorának. A 17. századtól kezdődően már nem tudta betölteni védelmi funkcióját a gyakorlatban és 1655-ben a svédek támadása során rommá lett. 1660-ban részben újjáépítik, de hamarosan Lengyelország 1795-ös harmadik felosztása során Porosz fennhatóság alá kerül terület. Hamarosan a Hohenzollern család kezébe kerül, akik nem sokat törődtek vele és nem sokára felhagyták (1807-ben a terület visszakerül Lengyelországhoz).  A 18. és 19. század fordulóján zsinagóga és mikveh épült a vár előtt. (A németek 1939. szeptember 8.-án felgyújtották és legégett. Ennek és az elhurcolt zsidó áldozatoknak állít emléket a vár előtti obeliszk). A 19. század elején a vár lebontását tervezték, hogy az ebből nyert követ Bedzin utcáinak macskakövezéséhez használják fel. Végül a területen elkezdődő iparfejlesztés járult hozzá a Bedzini erősség megmeneküléséhez.

A XVIII. század végén gazdag szénmezőket fedeztek fel Dabrowa környékén, és megkezdték az ásványkincsek kitermelését. A bányák és ólom kohók létesítése folytán a térség hihetetlen gazdasági fejlődésnek indult. 1833-ban a lengyel bank biztosa Edward Rczynszki járt a helyszínen, és annyira lenyűgözte a vár látványa, hogy A Varsói székhelyű Polski (talán a PKO elődje?) Bank befektetésével Edward Raczynsky gróf ösztönzésére pénzeszközöket allokáltak a vár újjáépítésére és bányászati iskolává történő alakítására. Bár az iskola nem indult el, de a vár részben újjáépült Francis M. Lanci tervei alapján. A kerek torony magasságát csökkentették, és tetejét faragásokkal borították, valamint felhúztak egy jellegzetes árkádfalat a vár keleti oldalán. Rövid ideig a vár kórházként funkcionált, valamint evangélikus imaházként azoknak a szász bányászoknak, akiket a Basin-i bányákba hívtak dolgozni. Tervben volt az is, mivel a városnak nem volt városháza, hogy az önkormányzat odaköltözzön. Mind ezek az ötletek többé kevésbé sikertelenek maradtak, és a vár ismét romossá vált.

                       

Az első kísérletek a vár újjáépítésére már rögtön az I. világháború után megtörténtek. Bár Adolf Szyszko-Bohusz professzor elkészítette a terveket, és az újjáépítéshez nélkülözhetetlen alapok felét is összegyűjtötte, nem kezdődött el semmilyen komolyabb munka. Csak az 1952-1956 közötti időszakban történt meg a vár újjáépítése, részbeni rekonstrukciója (Zygmunt Gawlik mérnök tervei alapján). Akkor hozták létre a máig is létező múzeumot is a várban.

 

 

A Nagy Kázmér által épített királyi határvár mindig katonai jellegű épület volt. A várkatonaság felszerelései nélkülözhetetlen fegyverek voltak, amelyeket bármilyen külső veszély esetén készek voltak használni. A régi fegyverek állandó kiállítása tökéletesen illeszkedik a kastély falai közé, sőt annak szerves részévé vált.  A vár eredeti berendezései elpusztultak az évszázadok viszontagságai során. A múzeum 1956-os ünnepélyes megnyitására készült kiállítások nemcsak Bedzin város múltját, hanem "A régi évszázadok fegyvereit” is bemutatták. Az első kiállítási anyagban magánszemélyek felajánlásai szerepeltek. 1963-ban a Múzeumok és Történelmi Emlékek Tanácsának támogatásával, sok fegyverhez jutott a múzeum, amelyek a későbbi kollekció magját képezték.  Az elkövetkező évek során a szisztematikus vásárlások és felajánlások lehetővé tették egy 340 darabból álló kollekció létrehozását, melynek darabjai a kora középkortól a 20. századig terjedő időszakot ölelték fel. A Bedzinben a Basini Medence Múzeumnak fegyvergyűjteménye szúró és vágófegyverekből, lő és tűzfegyverekből, valamint különböző páncélzatokból áll.

 

A fegyverkiállítás legrégebbi darabja egy lengyel kard a kora középkorból, amely a 10. századra vagy a 11. század elejére datálható, amelyet a Grodziec-Boleradz régi temetőjében találtak 1949-ben. A Dabrowa-medencével való kétségtelen kapcsolat jelenti még a kard hozzáadott értékét. A szúró és vágó fegyverek közül érdemes megemlíteni egy bárdot a 15. század végéről, két kétkezes kardot a 16. századból, egy vadászkést a 18. századból, rengeteg lovassági szablyát pallost a 16. és 18. századból, valamint egy tiszti kard gyűjteményt a 18. századból. Nagyszerű kiállítás látható a 19. századtól a 20. század első feléig terjedő időszakból regurális katonai fegyverekből, amelyek szablyákat, rövid kardokat, különböző bajonetteket tartalmaznak a Francia, Osztrák, Porosz, Orosz, Lengyel hadseregtől. A legkivételesebbek:

-        Francia lovassági kard AN IX (1802-03)

-        Két lengyel szablya, egy a 19. századból (1863 után) egy pedig egy gyalogsági modell 1917-ből.

-        Lengyel rövid kard 1924-ből.

A gyűjtemény részei a szúrófegyverek és a csatabárdok is. Egy láncos buzogány a 16. századból, és két ácsfejsze, amit parasztság használt fegyverként.

 

                         

A múzeum kiállítása többek között a következő szúrófegyvereket tartalmazza. Egy lándzsa a 18. századból, alabárdok a 17/18. századból, paraszti kopják a 18. századból, vadászgerely Németországból a 18. századból, és egy exotikus darab Kongóból a 18/19. századból. A lengyel fegyverek közül érdemes megemlíteni egy lovassági kopját a 18. század végéről és két harci kasza a 18. és 19. századból. Az íjak vadászati és sport célzattal készült darabok a 18/19. századból, de találunk számszeríjakat is a 16/17. századból. A tűz és lőfegyverek a kiállítás legtekintélyesebb csoportját alkotják. Főleg nyugat európai lőfegyverek szerepelnek a kiállításon különböző típusokban a kanócosoktól a forgó és tolózáras modellekig. Magában foglalja a rövid és hosszú fegyvereket, a katonai, vadász és sport típusokat.

 

Katonai kézifegyverek a 18. század első feléből származnak főként, de találni régebbi típusokat is kanócos és dörzskerekes kivitelben. A vadászati célú fegyverek luxus kivitelűek és gazdagon díszítettek főként a 19. századból. A kézi lőfegyver gyűjtemény érdekes darabokat tartalmaz a kovászáras és ütőszeges megoldású pisztolyokból, valamint a Flobert rendszerű félautomata fegyverekből is. A puskák között megtaláljuk a kanócos muskétákat a dörzskerekes puskákat, a gyújtókupakos és kováspuskákat. Lőfegyverek kiegészítői között lőportartók is szerepelnek, muskétás kivitelűek és vadászati céllal használtak egyaránt. (Szarvból). Láthatók még kő és fém, valamint láncos ágyúgolyók is.

        

 

A védőfelszerelések között különböző sisakokat, pajzsokat, láncingeket, páncélzatokat láthatunk. Meg kell említeni a zárt sisakok egy csoportját: sisakrostélyok, könnyű fegyverzetű sisakok, egy lándzsás vésett és aranyozott mellvértje Nürnbergből a 16. század első feléből, valamint egy olasz lándzsás páncélzata a 16. század végéről, egy pikás katona teljes páncélzata 1600 környékéről. Néhány kiállítási darab a keleti fegyverzetet is illusztrálja. Van egy szamuráj „hoshi-kabuto” féle sisak és egy csodálatosan díszített japán kanócos puska. (Európában a 17. századig, míg Indiában és Japánban a 19.századig használtak kanócos puskát)

Ráadásként néhány indo-perzsa sisak és pajzs is található a kiállításon. A katonai részleg további fontos relikviái között található egy tiszti kabát a 3 gyalogezredből a Lengyel Királyság 1815-1831 közötti időszakából, valamint két gyalogsági dob a 18 és 19. századból.

 

ifj. Fidrich Tibor 

 

Források:

The Museum of the Basin in Bedzin Guidebook - The Castle, the 14th century - Wroclaw 2004. (Fordította: Fidrich Tibor 2017.)

Brón Biala i Uzbrojenie ochronne - (A fegyverkiállítás fényképes katalógusa) - Bedzin 2005.

www.zamkipolskie.com

www.zamki.res.pl

Lengyel Kisebbségi Önkormányzat - Lengyelországról szubjektíven című írása.

 

  

Rabsztyn : A lengyel Hollókő

Nem messze Olkusz városától, a környék fölé tornyosuló mészkőszikla tetején egy vár festői romjai fekszenek. A neve Rabsztyn, amely egyike a Sasfészek rendszer várainak. Neve a német „Rabenstein” szóból ered, a jelentése Hollókő.

 

A vár a feudális széttagoltság idejéből származik. A XIII. század második felében a szikla tetejére épült a felső vár. Később kőből egy védőtornyot építettek. Nem tudni, ki építette a vár legrégebbi részét. A hagyomány szerint a Toporczkyakhoz köthető, akik egy alsó lengyelországi lovagi família tagjai voltak. Más hipotézisek a származást II. Vencel király vagy Jan Muskata krakkói püspök tevékenységéhez kötik. A 15. század elején tégla felépítménnyel bővítették a gótikus tornyot. A torony 4 emelettel rendelkezett. Mint más hasonló épületek esetében, lehetett itt a börtön, fegyvertár, magtár, és lakóhelységek is. A torony annak ellenére, hogy megsérült, túlélte a svédekkel vívott háborút a XVII. században. Csak a XX. század elején dőlt össze. A felső várban zajlott régészeti kutatások során a várkápolna oltár alapzatának néhány töredéke, valamint a mázas kerámiából álló padló burkolat részletei, egy hypocaust tűzhely maradványai (amelyet a vár egyes helységeinek fűtésére használtak), és különböző késő gótikus és reneszánsz építészeti emlékek kerültek elő.

A XIV. század végén Nagy Kázmér király (akinek uralkodása alatt a várat megerősítették) halálát követően, az erős Leliwa-Melsztynski család kezébe került az erődítmény. Az első írásos említések Rabsztyn váráról ebből az időből származnak. Az egyik ilyen írásos emlék 1396-ból származik, amelyben a vár Gregorz nevű káplánja volt említve. Mivel a szikla tetején levő felső vár kicsi volt, egy középső várrészt építettek közvetlenül a szikla lábához a XIV. század elején lakóhelységekkel, egy udvarral, egy védőfalat kapuval, amely a vár területét védte keleti irányból. A középső vár délnyugati sarkában egy négyzet alakú torony volt, rajta kis kapukkal. 1439-ben a Rabsztyn-i vár bérlője Spytko III a Leliwa-Melsztyn házból felkelést robbantott ki a király ellen, végül azonban elesett a Grotniki csatában. Birtokait (beleértve a várat is) elkobozták, de a nemesség nyomására a király megváltoztatta az ítéletet. 1441-ben a Topor házból származó Andrzej Tenczynski lett az új tulajdonos. 1443-ban a király rendeletére felújították és megerősítették, amelynek eredményeképpen területi székhellyé vált a vár.

A 15.  század során az alsó vár épült meg. Ez a szikla keleti és északi oldalára épült. Az északi oldalon a sziklához egy védőfalat építettek, itt létesült egy kapu és egy őrház is. Ugyanakkor a magaslat északkeleti lejtőjén egy szárazárkot ástak. Az árkokat a falakon levő tüzérség tartotta felügyelete alatt. Valójában nem tudjuk, hogy az alsó vár hogyan nézett ki, mert a nagy részét lebontották a XVI. század végén, hogy a helyére egy reneszánsz palota épüljön. 1461. július 16-án Rabszytn kormányzóját Andrzej Teczynskit feldühödött krakkói polgárok meggyilkolták. A konfliktust az váltotta ki, hogy összevert egy fegyverkovácsot, aki a páncélzatát csinálta. (Elégedetlen volt a Klement nevű fegyverkováccsal, aki a páncélját javította, és súlyosan bántalmazta. A Klementtel együtt érző, és modora miatt a nemes iránt ellenszenvet érző krakkói polgárok, a ferences templom sekrestyéjében elbújt Teczynskit felkutatták, és meggyilkolták.) Örököse a fia, Jan Teczynski lett, aki felvette a Rabsztynski nevet.

 

1515 után a kormányzói tisztséget Jan Boner krakkói kereskedő és bankár vette át, aki Zsigmond király bankáraként működött. A Bonerek átépítették a várat, amely egy reneszánsz sítlusú erődített rezidenciává vált. 1573-ban Henri de Valois király is tartózkodott itt. A XVI. század végén (1587-1588) Rabszytn vár helyőrségparancsnoka a kozák Gabriel Holubek kapitány volt, aki néhány Olkuszi bányász segítségével legyőzött egy több száz fős katonai egységet, akik Krakkót felügyelték. Holubek a köztársasági (svéd lengyel) csapatokat támogatta III. (Habsburg) Miksa főherceg ellenében, aki a Báthory István lengyel király halálát követő, a trónért folytatott fegyveres konfliktusban az egyik királyjelölt volt. (1588. január 24-én a Byczynai csatában Gabriel Holubek elesett. Egyes források szerint fejbe lőtték, más források szerint súlyos sebet kapott, és később Grebaninban halt bele sérüléseibe.

Wikipédia: A pitscheni csata lengyel alakban byczynai csata (lengyelül: Bitwa pod Byczyną, németül: Schalcht bei Pitschen) III. (Vasa) Zsigmond svéd herceg és frissen megválasztott lengyel király lengyel-litván seregei és III. Miksa osztrák főherceg csapatai között zajlott le a lengyel trón birtoklásáért. Az összecsapás Byczyna közelében zajlott le (akkori nevén Pitschen), Sziléziában, 1588. január 24-én és elsöprő lengyel győzelemmel végződött a lengyel parancsnok Jan Zamoyski vezetése alatt. A 3700 lengyel huszár és 2300 gyalogos lesöpörte a csatatérről a 6500 osztrák és német gyalogost, valamint lovast. Az osztrákok kétezer embert vesztettek, míg a lengyelek csak ezret. III. Miksa vereségével az osztrák terjeszkedésnek vége szakadt.

1592-ben Mikolaj Walski a korona nagymarsallja lett Rabszyn kormányzója. Az ő fennhatósága alatt elkezdődött a vár újjáépítése. A kastély épületét és a várfalak egy részét lebontották, hogy helyet csináljanak a Reneszánsz stílusú palotának, anmelynek falait ma is láthatjuk. Az építkezést Zygmunt Gonzaga Myszkowski, a korona nagymarsallja fejezte be. A palota két szárnyában összesen 40 szoba volt.

 

Azonban Rabsztyn fénykora nem tartott sokáig. 1657-ben az Északi háború során (5. svéd-lengyel háború – 1655-1660 lengyelek győztek) a visszavonuló svéd csapatok a várat felgyújtották. A svéd inváziót követően az erősség csak részben lett újjáépítve, az őrház az alprefektus lakóhelyének lett kialakítva. Hamarosan azonban a várat felhagyták, és a 18. század elején a várhegy lábánál egy új kúriát építettek a hozzá tartozó majorsággal a kormányzó részére. Ez az állapot látható a legrégebbi fennmaradt várábrázoláson, Zygmunt Vogel 1792-ből származó akvarelljén.

 

Ez a kép, valamint a régészeti és épületkutatási eredmények képezték a rekonstrukciós munkálatok alapját 2007 és 2009-ben. A kaputorony első emeletén kisebb kiállítás látható a vár történetéről.

 

1990-ben Olkusz település lett a vár tulajdonosa. A tulajdonosváltást követő években számos fejlesztést hajtottak végre a vár területén: a kapu alatt álló alagsorból kitisztították a törmeléket, az alagsor mennyezetét kijavították,az alsó vár falszakaszait kiegészítették, vagy rekonstruálták, létesítettek egy fahídat a külső árok felett. A kaputorony rekonstrukciója során a torony elé szintén létesítettek egy fahídat.

A 2012-2014-es évek során felújították a felső várfal és a torony egyes részeit. Az erősség éjszakai kivilágítását is kivitelezték, valamint parkoló és turisztikai infrastruktúra is épült. Minden évben július első hétvégéjén látványos lovagverseny zajlik a helyszínen.

(A cikk az Olkusz város Rabsztyn váráról kiadott angol nyelvű tájékoztató anyagának felhasználásával készült.)

 

ifj. Fidrich Tibor 

Czorsztyn vára

A lengyel várak kevésbé ismertek a hazai várrajongók előtt. Történetük, felépítésük új információkkal gazdagíthatja a téma iránt érdeklődőket. A várvadász blog a Czorsztyn felett álló vár bemutatásával ingoványos talajra tévedt. Lengyel és angol források felhasználásával igyekszik bemutatni a történelmi magyar/ lengyel határvidék markáns erősségét. 

 

Czorsztyn vára (első említése 1348) a király kormányzójának, a sztarosztának a székhelye volt már a 14. század végétől kezdve. Örökös bérlőként ő irányította és felügyelte a király birtokát, végrehajtói jogkör nélkül. A hatásköre alá tartozott Kroscienko város és a következő falvak: Debno (időszakosan), Grynwald, Haluszowa, Huba, Kluszkowce, Krosnica, Maniowy,Mizena, Ochotnica, Ostrowsko (időszakosan) , Szomowce Wyzne, Nizne, Srednie, Szcawnica, Tylka és Tylmanowa Klodne tanyákra.A sztaroszta fő feladatai közé (kivéve amikor összegyűjtötte és kifizette a bérletet) a vár karbantartása és a jobbágyok koordinálása volt.  A sztaroszták közül 3 típust különböztetünk meg a korabeli lengyel területeken:

Starosta generalny: közigazgatási egység általános felelőse és képviselője.

Starosta grodowy: megyei szintű képviselő, a bűnüldöző és végrehajtó hatalom (rendőrség és bíróság) képviselője, valamint az állami vámok felelőse.

Starosta niegrodowy – a koronabirtokok felügyelője.

A leghíresebb czorsztyni sztaroszták Zawisza Czarny és (kétszáz évvel később) Jan Baranowski (1615-16 ban volt Czorsztyn sztarosztája) voltak. Jan Baranowski modernizálta a várat egy négyzetes torony építésével, amelyet tüzérségi fegyverek használatára terveztek. Vezetője volt 10 gyalogosnak, 3 ajtónállónak, egy tüzérnek, egy dobosnak, és egy trombitásnak. Fénykorában a vár fontos helyszíne volt a lengyel királytalálkozóknak. Valószínűleg Nagy Kázmér király, Ludwik király, Jadwiga királynő néhány alkalommal megállt itt; mások, mint Jagello Ulászló (1440) és Jan Kazimierz (1655) hosszabb időt töltött itt. Czorsztynnak nem volt fontosabb katonai szerepe a viszonylag békés Lengyel/Magyar határon. Azonban a kis vár belső zavargásoknak számos alkalommal helyszíne volt. 1598-ban Olbracht Laski támadta meg és foglalta el a várat. 1651-ben a régióban kirobbantott parasztfelkelés vezetője Kostka Napierski uralta rövid ideig. 1734-36 között az erődöt oroszok foglalták le, akik a szomszédaik fosztogatásáról és pusztításáról voltak híresek. 1769-ben menedékül szolgált a Bar Konföderáció híveinek. Az 1790-es tűzvész óta (villám csapott a tetőzetbe, és leégett) a várrom. Ez lett a vége Czorsztyn dicsőségének és annak az időszaknak a kezdete is egyben, amikor a Lengyel Királyság kezdett részekre szakadni.

A várba napjaink túristája az alsóvár területén keresztül jut. A mai bejárat helyén egykor kaputorony állt. Emeletén kis szoba, rajta kisméretű ablakokkal. Az alsóvár falaihoz zsindelytetős épületek támaszkodtak. Jobb oldalon két istálló, míg a baloldalon egy kocsszín és egy magtár állt. A mai bejárattól balra az alsóvár keleti oldalában kis saroktorony maradványai láthatóak. A keleti oldalhoz tartozó épületek (téglavető, sörfőzde, és magtár) alapjai inkább lombmentes időben érzékelhetőek. Az alsóvár Jan Baranowski sztaroszta idejében jelentős átalakításon ment keresztül. Az alsóvár udvaráról egy kaputornyon át indulhatunk a középső vár irányába. A 15. században a huszita fenyegetések miatt az akkori sztaroszta igyekezett a várat megerősíteni. Ekkor épült a második kaputorony, a Baranowski (iker) tornyok felé vezető folyosó. A középső várba vezető utat felvonóhidas kapu védte.  Aki a felső várba szeretett volna jutni, immár 5 kapun kellett keresztül verekednie magát. Itt kell megemlíteni, hogy a sziklakúp tetején már korábban is állt egy fából épült erődítmény.  A 13.-14. század fordulóján az ostromtechnikák fejlődése a vár átépítését eredményezték. Egy kerek torony adta az akkori erődítmény magvát, amelyhez tört mészkőből épült 3m vastag falak csatlakoztak. A toronyhoz kapcsolódó falak egy kicsi 20*55m-es udvar zártak körbe.  Később a hadi technika fejlődése és a lőfegyverek megjelenése a vár modernizálását tették szükségessé.  A kerek tornyot elbontották, alapjaira egy új épületszárny létesült gazdasági épületekkel. Itt volt a konyha, mely kemencéjének tetejét a régészeti kutatásoknak sikerült azonosítani.  A konyha mellett megtalálták a pékség épületét is.  A fal mentén fából épült vályú volt, amely az ételmaradékokat kivitte a falon kívülre. A legnagyobb változások az architektúrában Jan Baranowski idejében következtek be. Korszerűsítette a védelmi rendszert oly módon, hogya sziklaterasz peremén megszüntette a kapukat, majd négyszögű tornyot emelt kőből és téglából. A tornyot két támpillér erősítette meg. A falakon lőréseket alakított ki, melyeket a tüzérség tudott használni egy esetleges ostrom alatt. A megerősített vár már 1651-ben próbára lett téve a Kostka Napierski vezette parasztlázadás idején. A felkelők rövid időre elfoglalták a várat, de Piotr Gembinski krakkói püspök vezette csapatok rövidesen visszafoglalták azt.

 

 

 

A torony emeletét a középső vár udvara felöl fa lépcsőkön keresztül lehetett megközelíteni.  Béke időben a torony helységeit lakószobaként használták. A toronyból a felsővár udvarára lehetett jutni. A felsővárban egy háromosztatú épület helyezkedett el, amely lakószobákból és a kápolna helységből állt. A középsővár udvaráról sziklalépcsőkön keresztül lehetett a felsővárba jutni. A felső vár északi oldalán egy hosszú keskeny udvar, amelynek közepén egy ciszterna volt található. Innen a Baranowski torony ikertornyának helységébe jutunk, amely a fennmaradt kéménytöredékek alapján a konyha lehetett. Jelenleg egy kiállításnak ad otthont, amely a vár történetét, és helyreállítását mutatja be az érdeklődőknek. A helység keleti oldalából nyíló pincehelységben ma kőtár található. A várat 1735-ben kozák csapatok pusztították el, elvonulásuk után az akkori sztaroszta már nem volt képes visszaállítani az épület régi állapotát. A végső csapást Czorsztynra a természet mérte. 1790-ben villámcsapás következtében leégett, és megsemmisült a tetőszerkezet. A vár soha többé nem épült újjá. A védelem nélküli falak gyorsan pusztulásnak indultak, az omladozó köveket a lakosság kezdte széthordani. Az utolsó sztaroszta Josef Potocki nem tudta biztosítani a vár romjaiból való újjáépítését. 1797-ben bekövetkezett halálakor a romos várat és birtokát feleségére hagyta.

 

 

A feleség 1811-es halálát követően az egykori királyi birtokokat osztrák hatóságok vették át, felosztották kisebb részekre és aukción értékesítették. Czorsztyn a szomszédos falvakkal ( Kluszkowce, Krosnice, Haluszowa, Sromowce Wyzne, Nizne, Srednie) Jan Makszimillian  Drohojowskinak és feleségének Wiktória Grudnicka birtokába került. 30 évvel a tűz után a helyi lakosok nem sokat törödtek a romokkal. A várat kőbányaként használták, köveit építőanyagként hasznosították. Szerencsére a Drohojowski család megállította a pusztulást. sztettek, a Dunajec folyó partján a vár falain kívül, új épületekkel, parkkal, és kibővített farmmal. Makszimillian halála után fia, Marceli Drohojowski (1817-1909) örökölte a birtokot. Egyszerre volt jó admnisztrátor és író, valamint híres volthihetetlen patriotizmusáról. Védte a nemzeti érdekeket, annak érdekében, hogy az ország helyreálljon a Partíciót követően.  Pusztulása ellenére a vár híressé vált, mint a szétszakított ország jelképe, és fontos részévé vált annak a romantikus tájképnek, amely a Dunajec folyó környezetéből és az azt körülölelő hegyekből állt. Számtalan költő, novellista, festő, grafikus és zeneszerző járult hozzá a vár hírnevéhez a különbőző műfajokban született lengyel (és királyi) történelmet bemutatva. 

 

 

 

A két világháború között a vár és környezete rendkívül népszerű üdülőhellyé vált. 1927-ben Stanislaw Drohojowski településfejlesztésbe kezdett, melynek keretében nyaralóházakat hoztak létre egy kijelölt területen az európai formatervezési minta alapján.  1945 tavaszán, a mezőgazdasági reform keretében a kormány államosította a Drohojowski birtokokat. Az új gazdasági és szociális helyzet újjáélesztette azokat a terveket, amelyek szerint gátat és víztározót kell építeni a felső Dunajec völgyében. A terv szerint Czorsztyn, Maniowy, Kluszkowce, és más falvak, valamint kisebb falucskák DEBNO könyékén, Nedec  és  Sromowce Wyzne lesznek elárasztva, mivel nem voltak fejlesztési tervek  ezekre a területekre a 2. világháború után. A közvélemény nyomására ezen terveket azonban átmenetileg felfüggesztették.

 

Az 1950-es évek elején csak a legszükségesebb restaurálási műveletek történtek meg a két vár megmentése érdekében. 1951-54 között, valamint 1963-65-ig régészeti ásatások folytak a czorsztyni várban. 1967-től a Wavel felújítási bizottság vette át a további kutatási, tervezési és állagmegóvási feladatokat. Műemlékvédelmi terv készült, amely magába foglalta a várromok megőrzését is, amelyet 1985-ben a fő műemlékvédelmi bizottság is elfogadott. 1989-től a Pieniny Nemzeti Park vette át a projektet.  A Dunajec folyó erejének elektromos energia előállításában való felhasználásáról 1905-ben születtek az első tervek. A koncepciót amely a gát s víztározó építéséről szólt Nedec és Czorsztyn között, 1964-ben hagyta jóvá a gazdasági minisztérium.  A kutatási, tervezési és építési feladatok négy évtizeden keresztül  tartottak, a közvélemény hangos tiltakozása közepette. A gát 1997-ben lett befejezve teljesen.

 

 

Elpusztított települések:

1.      Debno –A falu északi része egy malommal, amely a Dunajec folyó mentén helyezkedett el.

2.      Frydman – Az északkeleti része a falunak a Dunajec folyó környezetében.

3.      Maniowy – Az egész falu a tanyáival.

4.      Chiechorzyn a környezetével

5.      Mizevna – A falu déli része

6.      Podbrzezie

7.      Kluszkowce – A falu déli része

8.      Czorsztyn – A nemesi kúria, a farm és park komplexum. Aszabadidős épületek és a gazdasági szolgáltató épületek.

9.      Nedec-Koprovica tanya a Nedeci vár északi oldalán, a régi várkert és a park egy része.

10.   Sromowce Wyzne- A falu északnyugati része

11.   Tanya Harczy Grunt völgyben

12.   Tutajos központ a nedeci várnál.

 

 

Áttelepített épületek (Részben rekonstruáltak)

1.      Manlowy

 – St. Sebastian temetői kápolna (1722)

-        3 szentély (18.-19. század)

-        Fa magtár (18. század)

2.      Czorsztyn

-        Tutajosok kápolnája (a parkban pavillonként volt használva)

-        Áldott Szűz Mária szobor (1827)

-        Krisztus tiszteletére emelet kápolna (18. század)

3.      Nedec

-        Fa vendégházak (1920-25)

-        Ezeken kívül néhány fa épület a Czorsztyn kereszteződésből, amelyek a 19. század első feléből származtak, szétbontották, és konzerváltak. A Stychen turista központba lettek áthelyezve a folyó partján.

 

Elpusztított épületek:

1.      Maniowy

– Plébánia templom (1817-1819)

-        Szent Márk temetői kápolna (1700-1855)

-        Nemesi kúria, parkkal (19, század)

-        Temető a sírásó házával (18-19. század)

 

2.      Czorsztyn

 – Nemesi lak, parkkal (19, század)

-        Néhány vendégház, üdülőházak és vendéglők.

 

Készítette: ifj. Fidrich Tibor 

 

Források: Czorsztyn vártörténeti kiállításának tablóképei.

                Zamek Czorsztyn - Teresa Ciesielka  - Pieninsky Park Narodowy  2010.

Elpusztult várból, rejtőzködő vár: Verőce

Verőce egykori várának története, a Dráva menti őrhelyek tanulmányozása közben keltette fel az érdeklődésemet. Az idei főként Szlavónia területét érintő vártúráim során sort kerítettem az egykori vár helyszínének felkeresésére is. A varak.hu adatbázis információi szerint az egykori erősség maradványaiból már semmi sem látszik a felszín felett, hiszen a helyére épült fel a 1800-1804 között a Pejácsevics család kastélya.

             

Verőce a testvérváros Barcstól mintegy 17 km-re délnyugatra található. A 22000 fős lakosú város Horvátországban Verőce-Drávamente megye székhelye.

Verőcéről a legjobb összefoglaló Szatanek József fordításában jelent meg a régi Magyarország várai című weboldalon.

A római korban Verőcét, Sereteis-nek (Seruta, Soroga) nevezték, majd Coronac-nak. A középkorban Verőce, Horvátország legelső városi rangú településeinek egyike volt. A város már 1234-ben kedvezményeket kapott Kálmán hercegtől, de a szabad királyi városi címet csak IV. Béla adományozta a városnak 1242-ben, mégpedig a zágrábi Geréccel együtt. A 13. században a magyar-horvát királyok sűrűn tartózkodtak a városban lévő saját udvarházukban, mely egyben a királyi birtok székhelye, valamint Verőce vármegye székhelye is volt. Verőce városában, V. István korában pénzverde is működött, ahol Horvátország és Szlavónia részére verték a pénzt.

            Tekintettel arra, hogy a város királyi birtok volt, mi úgy véljük, hogy Zsigmond király idejében, valószínűleg a 15. század elején, egy nagy királyi kastélyt építettek Verőcén. A várat és birtokát először Mátyás király idejében, 1474-ben említették meg, ami azt valószínűsíti, hogy Verőce várát 1453. és 1474. között építették fel. A vár méretéről és kinézetéről nem sokat tudunk. Feltételezések alapján, a vár külső méretei 90x100 métert tettek ki. A várat erőteljes falak övezték, melyeket négy toronnyal erősítettek meg. A falak körül egy széles és mély, vízzel elárasztott árok is volt.

                          

Miután a törökök 1552-ben elfoglalták Verőcét, egy igazi iszlám várossá alakították át, melynek semmi különösebb jellegzetessége nem volt azon kívül, hogy fontos stratégiai helyen állt. Evlija Cselebi egy négyszögletes településként írta le, amit erős falak és paliszádok öveztek.

            Számos olyan rézmetszet létezik, mely Verőce várának 1684-es török alóli felszabadulása utáni képét ábrázolja, de a látványt régészeti feltárásokkal még nem sikerült igazolni. A visszafoglalás után szinte azonnal, megkezdték a vár felújításának előkészületeit, különösen az után, hogy Leslie tábornoknak sikerült felgyújtania az Eszék mellett, híres Szulejmán hidat. A császári hadmérnökök egy teljesen új és erős várat terveztek, ám ahogy a törökök, mindinkább kiszorultak Szlavónia nagy részéről, Verőce elvesztette határ menti várként a jelentőségét. Az öreg vár lassan tönkrement, majd a 18. század végén, végleg elbontották, hogy a helyére egy új kastélyt építsenek. A kastélyt a Pejácsevich család építette. Talán még érdemes elmondanunk azt is, hogy Verőce városmagja az utolsó hét és fél évszázadon át is megtartotta jellegzetességét, azaz az egykor hatalmas, középkori vár, illetve a helye maradt a város központja.

(Forrás: Građevinar havi lap 2005/3, 57. száma. Szerző: Nadilo, Branko – Fordította: Szatanek József.)

                       

A vár feltehetőleg a 15. században épülhetett. Közelebbi dátumra két oklevélből következtethetünk. A század első felében Verőcét oppidiumként említik. Egy 1453-as oklevélben „oppidum Werewcze „- ként szerepel a terület míg 1474-ben egy Mátyás király által keltezett adományozó oklevélen már így szerepel.: „Castrum et oppidum”. (Szabad királyi státusza megváltozott, amikor is 1429-ben Zsigmond zálogba adta a Marczali családnak.) A vár építése egyes feltételezések szerint a Marczaliakhoz köthető, és valamikor 1453 és 1474 közötti időszakban történhetett.

A város törökök általi megszállása 1552. augusztus 2.-án történt. Ulama boszniai pasa, valamint a hercegovinai és hlevnói bég vezetésével kibontakozó támadás keretében elfoglalták az azonos nevű kis vármegye székvárosát.

                 

A törökök támadása már július 30.-án hajnalban elkezdődött Ulama pasa parancsára. Brodiáni György parancsnok védte a várat. A törökök először a ferences kolostor foglalták el, majd lövetni kezdték a várat. Bradiáni várkapitány tudva, hogy a kis létszámú őrséggel nem lesz képes megvédeni a várat és a várost, segítséget kért Székely Lukácstól de mielőtt a felmentés ideérhetett volna, a maroknyi védő augusztus 2.-án átadta Ulama pasának a várat.

Ettől kezdve Verőce 132 évre a Pozsegai szandzsák területébe tagolódott. Egy 1577-es zsoldlista szerint helyőrsége 300 lovasból és 300 gyalogosból állott.

Négy sarokbástyás, kis alapterületű vár volt.  Ez az erősség, ami magában a városban volt, egy körbeárkolt, paliszáddal ellátott kicsiny építmény volt. A bejárata különösen meg volt erősítve, egy felvonóhíddal ellátott híd vezetett a széles árkon keresztül, mely mindig vízzel volt elárasztva.

           

 

A felépítést vizsgálandó tanulmányoztam a veduták mellett egy-két korabeli térképet is melyen nagyrészt négy sarokbástyával ellátott erősségnek ábrázolták Verőcét:

           

           Kivétel:

           

           

           

A Magyar Nemzet Hadtörténelme: 17. Magyarország felszabadítása a török uralom alól (1683–1699).2/d

A gróf Leslie tábornagy parancsnoksága alatt alakult horvátországi hadtestnek, mint tudjuk, az volt a feladata, hogy az eszéki Dráva-hidat hatalmába ejteni és az azon át Buda felmentésére törekvő török hadaknak a Dráván való átkelését lehetetlenné tenni igyekezzék.[1] Ez az utolsó sokatmondó szó igen tág teret engedett Leslienek, hogy miképpen értelmezze és szabja meg a hadteste által elérendő hadjárati illetve hadműveleti célt. A tábornagy rendelkezésére bocsátott csapatok egyelőre július elején Gyurgyevácnál gyülekeztek, ahonnan Leslie a saját maga, továbbá Erdődy horvátországi bán és gróf Herberstein József károlyvárosi kapitány hadaival mindenekelőtt Szlavóniába betörni igyekezett.

A tábornagy július 7.-én vagy 8-án kezdte meg előnyomulását Eszék felé és július 10-én mintegy 6000 emberével Verőce előtt állott és ép amikor annak körülzárása iránt rendelkezéseit megtette, vette a hírt, hogy a vár felmentésére közeledő mintegy 2500 főnyi török had már Slatinát elhagyta és hogy azzal egy másik, 1400 főnyi csapat egyesülni készül.

                  

              

                  

 

                  

Leslie tábornok seregével július közepén érkezett Verőce alá és szinte rögtön megkezdte az ostromot. A törökök a könnyebb védekezés érdekében felégették a külvárost. Az ostrom első napjai kevés sikert hoztak a falakon és a bástyákon kevés sérülés esett, az oszmánok hősiesen védték a várat. A várba holló bombákra szinte azonnal nedves takarókat borítottak, hogy csökkentsék romboló hatásukat. A kezdeti sikertelenséget követően Leslie tábornok megszigorította az ostromzár ellenőrzését. Két gyalogezredet vezényelt a várost körülvevő útvonalak ellenőrzésére, így senki sem tudta már észrevétlenül megközelíteni a települést. Az újabb támadás előkészítése közben Leslie értesült arról, hogy közeleg a török felmentő sereg.

                    

Ezek ellen a tábornagy gróf Trautmannsdorfot rendelte ki 4000 horvát lovassal. A gróf Slatina közelében tényleg ráakadt az előbb említett ellenséges csoportra s azt könnyű ütközetben Slatinán túlig visszavetvén, ott az teljesen feloszlott. Visszamenet Trautmanssdorf a másik ellenséges csoportra is ráakadt és azt is szétverte. A két ütközetben a törökök mintegy 1000 embert, 12 zászlót és 2 dobot vesztettek.

E sikerek folytán 15 napi ostrom után szabad elvonulás feltétele mellett Verőce 600 főnyi őrsége is megadta magát, mely alkalommal az összes fegyverek az oldalfegyverek kivételével, 14 ércből öntött ágyú, 20 mázsa lőpor, 10 mázsa ólom és ugyanannyi golyó került az ostromlók kezébe.

                   

E szép siker ellenére Leslie tábornagy mindenféle képtelen és tarthatatlan ürügy alatt[2] lemondott az Eszék felé való további előnyomulásról, hanem Verőce megszállva tartása mellett az attól északra fekvő Turanovac mellett erődített táborba szállva, mindössze arra szorítkozott, hogy időnkint a Dráván át portyázó csapatokat küldjön ki. Ilyenformán augusztus közepéig itt is csak kicsinyes portyázó hadviselés folyt, anélkül, hogy ez a fősereg hadműveleteit bármi tekintetben is elősegítette, illetve befolyásolta volna. Az említett időben megtudta a tábornagy, hogy a szlavóniai pasa, aki a hamzsabégi csata után sietve pasalikjába tért vissza, Verőce visszafoglalása céljából csapatokat gyűjt. Erre Leslie tábornagy gyorsan visszahívatta portyázó hadait és egyesített hadtestével elindult Slatinán át Eszék felé. Félúton a két utóbb említett város között, Breznica-nál tényleg rátalált a pasa hadára, melyet megtámadván, teljesen szétugrasztott. Dolgát ekként eredményesen elvégezvén, a tábornagy csapatjait ismét eredeti állásába vezette vissza, honnan október haváig megint csak a kisebb portyázó hadviselésre szorítkozott. Ekkor a tábornagyot Bécsbe szólították s helyette ideiglenesen gróf Herberstein vette át a hadtest parancsnokságát. Csak amikor október 20-án híre jött, hogy a szerdár egy új fölmentő haddal készül Buda segítségére sietni, indította el Herberstein hadtestét Eszék felé, de ő is csak Slatináig jutott. Itt a hovát lovasság egyszerűen faképnél hagyta a grófot, mire ez dühében Slatinát, Vucint, és Sopje-t elhamvasztván, Verőcére tért vissza smiután ezt a szükséges élelmi készletekkel ellátta, csapatjait téli szállásokba helyezte el.

 

                      

1684. július 25-én szabadították fel a császári csapatok, Leisle Jakab tábornokkal az élükön. Szinte azonnal megkezdték az előkészületeket az erősség kijavíttatására, különösen az után, hogy Leslie, 1685-ben felégette, a jelentős eszéki Szulejmán hidat. A katonai hatóság ekkor, egy jóval erősebb verőcei erődítmény terveit is kidolgozta. Akkor még senki sem sejtette, hogy 1687-re, a törökök végleg kitakarodnak Szlavónia nagyobb részéről és, hogy Verőce, már soha többé nem lesz határváros. Ezután többé már az új erőd felépítésén sem gondolkodtak, inkább a régit tartották meg Ettől kezdve, Verőce középkori erődje lassacskán tönkre ment úgy, hogy az 1777. után itt járt német útleíró, Frederick William von Taube már csak, félig elpusztultnak és rossz állapotúnak említi meg később Lipcsében megjelentetett könyvében. („Die Beschreibung des Königreiches SLAVONIEN und des Herzogthums Syrmien”) 1798-ban elkezdik bontani a rossz állapotú középkori épületet, majd 1800-ban megkezdődik a Pejácsevics kastély építése.

                 

A kastélyukat és a verőcei uradalmat, 1841-ben, 35 millió koronáért, a német Wilhelm Shaumburg-Lippe herceg vette meg. A családja, 70 év után adta el ezt a hatalmas jószágot, melyet a hetven évük alatt jelentősen megnöveltek. A birtokot, 1910-ben, a Magyar általános hitelbank és a Drezdai bank vette át, melyek az uradalom nagyobb részét, 54 kisebb, nagyobb birtokra felparcellázva, eladogatták. A verőcei és a szlatinai javakat, 1911-ben, Draskovich Iván gróf vette meg, 43,5 millió koronáért. Az erdeinek a nagy részét a Bródi vagyonközösség vett meg, a pusztáit a betelepített németek vették meg. Az I. világháború után, Verőce mezővárosának, akkori végrehajtótanácsa, nem használta ki az alkalmat, hogy fölvásárolja a valamikori verőcei uradalom területeit, így az idetelepített németeknek sikerült a birtokot megszerezniük, akik ezeket a birtokaikat, 1945-ig tarthatták meg. Időközben Verőce, 1921. december 31-én, városi jogállást kapott. A város képviselői, 1930. május 5-én rendeletet hoztak a kastély és hathektárnyi parkjának a megvételéről.

 

                 

 

A II. világháború után állami tulajdon, később a városi múzeum költözött falai közé. Jelenleg a műemlék felújítás alatt áll, nem látogatható. Területén rekonstrukciós munkálatok, környezetében régészeti feltárások zajlanak. A kastély parkja napjainkban is a város lakosságának kedvelt pihenőhelye.

                        

 

                       

 

                       

Verőce központjába érve autónak leparkolva kezdtük el az egykori vár területének körüljárást. A későbbiekben épült kastély és parkja kedvelt kiránduló és pihenőhely. A varak.hu adatbázisában szereplő állapot az eltelt közel egy évtized alatt sem változott sokat érdemben. A városi múzeum más helyre költözött és az épület jelenleg is felújítás alatt áll, és sajnos nem látogatható. Az egykori várárokban hangulatos ligetes sétány lett kialakítva. Az északi oldal várárka a leglátványosabb. Itt található a kastélyba vezető egykori híd is. A várárokban sétálva az egykori bástyák körvonalait szépen kirajzolják a jelenlegi terepviszonyok is. Az ÉNY-i és ÉK-i bástya az árok széléről tekintve is grandiózus látványt nyújt. A nyugati oldalra jutva az árok kissé sekélyebb a DNY-i bástyát elhagyva fel is töltődik. Az egykori vármag mögött létesült a városi strand. A Dny-i bástya helyén található halom közepére lépcsősort létesítettek, amelyen keresztül feljuthatunk a kastélyépület mögötti park területére. A Kastély és a park területe a középkori vízi vár alapfalaira épült. Keleti irányba haladva egy szondázó árokra leszek figyelmes, amely szalaggal van lezárva. Közelebb érve É-D irányú téglafalrészlet látványa tárul elém… Mekkora show lenne,- elmélkedem magamban-, ha ez a kis szelvény a középkori vár falait mutatná meg nekem. De erről bizonyság kell, nem elég a feltételezés. Az ÉK-i sarokhoz érve a kastély sarkán „építési területre” leszek figyelmes.. Közelebb lépek, és hirtelen különös izgalom vesz erőt rajtam. Eltérő falkötések, egy félköríves falszakasz rakott kőből, előtte tégla köppenyezés…

                     

                                 

  

                    

 

                   

Hopp ott egy lőrés… Ez nagyon-nagyon úgy tűnik, hogy a középkori vár ÉK-i tornyának kiásott maradványa! Szerencsémre a kastély balkonján észreveszek egy restaurátort, akitől meg tudom feltevésemet kérdezni. Válaszával igazolja, hogy a középkori Verőce várának régészeti kutatás által feltárt maradványait láttam! Az eddigi ismereteimet a helyszínnel kapcsolatban új információk gazdagították: a kastély alól napvilágra bújó maradványok létezővé varázsolták a várat. A városi park területén 1999 óta végeznek ásatásokat a város és a Kulturális Minisztérium finanszírozásában. A nyugati oldalon feltárták a nyugati bejáratot, amelynek hossza 10 m, szélessége 3 méter, magassága 2,5 m. A park Északkeleti részén pedig a bástya alapjait tárták fel. A 15. században épült középkori fal alsó része tört kőből, míg a felsőbb részek téglából épültek. A bástya (torony) kör alakú, belső átmérője 16 m. A várárokban pedig megtaláltak ez egykori fahíd részleteit 3 m mélységben. Lassan itt az ideje, hogy Verőcéről nem mint elpusztított erősségről beszéljünk, hanem mint rejtőzködő várról, amely csak arra vár, hogy felfedjék titkait.

 

Írta, fotózta, összeállította: ifj. Fidrich Tibor 

 

Források:

 A magyar nemzet hadtörténelme  I–XXII. (Budapest, 1928–1942)  

Građevinar havi lap 2005/3, 57. száma. Szerző: Nadilo, Branko – Fordította: Szatanek József.

 Virovitica Városi Múzeum honlapja  http://muzejvirovitica.hr 

http://www.danijel.info/virovitica/kronologija/index.html

Dvorci i perivoji -Nadilo Branko - Gravedinar - 2001/5.  335-342. oldal.

 

Egy rejtőzködő kisvár a Tolnai Hegyhát vidékéről: Murga Sánc

A Siófokról Szekszárd felé vezető útról (65-ös) leágazó Murga felé vezető kis mellékút hatalmas erdővel borított löszdombok közé lett vájva. Kicsit olyan érzése van az embernek, amikor ezen az úton vezeti autóját, mintha egy másik világba érkezne. A falu története kicsit lenyomata Tolna megye történetének.  A német nemzetiségi hagyományok nyomait erősen magán viseli a helység annak ellenére, hogy a II. világháború után 1947-ben Csehszlovákia területéről magyar családokat telepítettek be ide, sok más Tolna megye településhez hasonlóan. A házak felépítése, a kéményvédők egy különleges atmoszférát képeznek a túrázók számára. Erre csak ráerősít a magyar történelem egyik negatív megítélésű politikusának Gömbös Gyulának szülőháza, amelyet egy kis útbaigazítást követően sikerült is megtalálnunk.

A települést keleti irányba elhagyva a Murgai víz nevű patak mentén haladva kb. egy-másfél kilométernyi sétát megtéve jó minőségű földúton, jobb kéz felöl megpillantjuk a várhelynek otthont adó magaslatot. A patak itt már kellően elkeskenyedett, így át is lehet ugorni rajta, de ha tovább haladunk kb. 150 métert, akkor egy hídon is átkelhetünk a túloldalra. Innen toronyiránt nekivágtunk a magaslatra vezető először lankás, majd egyre intenzívebben emelkedő útnak. A körülmények szerencsésnek voltak mondhatók, ugyanis a lankás szakaszt tarvágásnak vetették alá, így a megközelítés egy fokkal könnyebbnek tűnt. Zoltán elmondása szerint annak idején 2002 nyarán dzsungelkörülmények fogadták a kutatókat, ahol bozótvágóval törtek utat a vár irányába.

 

 

A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 26. (Szekszárd, 2004)– 229-244.oldal.:Miklós Zsuzsa Murga Sánc

Kutatástörténet – Miklós Zsuzsa:

„A várat első ízben az Egyed Antal-féle összeírásban említik: a határban az erdőben „vagyon egy nagysáncz, a hagyomány török-sáncznak lenni mondja. "

Az 1859. évi kataszteri térképen „Hármas sáncz"-nak nevezik ezt a területet. A Pesty Frigyes-féle Helynévgyüjtemény szerint „van a község határán déli részén két magas csúcsos hegy, melyek helyi elnevezéssel „Grosse und kleine Schantz'-nak neveztetnek, a melyekről azonban más nem ismeretes, minthogy mesterségesen összehordott nagy földhalmokból állanak s valaha ellenségnek menhelyül szolgálhattak. " A dűlök felsorolásakor a Schanzäcker dűlőnél a következőket jegyzik meg: „Ezen düllőben fekszik 2. magas hegy domb, a melly minden esetre mesterségessen látszik ide rakatva s hordva, s 50 évvel ez előtt erdő lévén, de a közbirtokosság B. Jeszenszky család ki irtotta, részint szántó földekké részint legelővé átalakította. "

A murgai sánc szerepel Rómer Flóris egyik jegyzőkönyvében is: „a sáncz délről van." Az sajnos nem derül ki, hogy Rómer látta-e a várat, vagy pedig mások által említve jegyezte fel. A Wosinsky Mór által a falvakhoz kiküldött kérdőívre adott válaszban a „sánczhegy"-né\ az erődítést nem említik: „nyugati oldalán egyenes irányban meglehetős hosszúságban pincze alakú bejárat van ásva annak belső végén pedig lefelé egyenes irányban mély üreg ásva, melyek azonban vízmosás és besikamlás folytán most már csaknem betöltvék. "

A vár első részletes leírását, alap- és metszetrajzát Wosinsky Mórnak köszönhetjük: „a murgai sáncz magas fennsíkját azonban nemcsak átlag 5 m széles árok, hanem azonkívül még jelenleg is átlag 10 m magassánctöltés veszi körül. A hegygerincz déli részétől három igen mély bevágás s azok között hagyott két magas földfal választja el. A legelső, „ a " bevágás alul 20 m széles, felül még több. A második, „ c " bevágás alul 8 méter széles. A löss-rétegből álló, első, „b" válaszfal 19 m magas, a második, „d" 15 méter magas. A sáncz elypsis-alakú fensíkja 47 m hosszú s 15 m széles. E középső fensikot - melynek meredek oldalfalai 20-25 méter magasak - veszi körül a mély árok s a magas töltés. A fensik közepét kelet-nyugati irányban egy 5 m széles árok szeli keresztül. A középső fensik mély sánczárkán túl észak felé egy magányosan álló, picziny hegykúp van még s azon túl nyúlik a hegy északi lejtője a völgybe. "

Wosinsky ásatást is végzett a vár területén: 1892 október 3-án „másod ízben vizsgáltam meg s ez alkalommal nagyobb munkaerővel a sáncz középső részének majdnem egész fensíkját átforgattam. " Az ásatás során „több helyen keresztben fekvő, igen erős (25-30 ctm. átmérőjű), elszenesedett tölgyfa-gerendákra s azok között rendkívül sok, keményre égett sártapasz-darabra akadtam, melyek mind kiégett vesszők nyomait tüntetik fel. " A leletek és megfigyelések alapján az ásató arra következtetett, hogy a védett területen „fából és részint sártapaszos vesszőfonással" készült, hatalmas várépület állt. Talált néhány terméskő darabot is, de falat, téglát nem. Igen sok volt az edénytöredék, amelyek Wosinsky szerint egykorúak. Jellemzőik: „szemcsékkel teli szürke agyag, a vastag perem s a hullámvonalas díszítés. Egy festett darabot is találtam és pedig szürke alapon barnára festett sávollyal. A cserepeken kívül őrlőköveket, hamut, állatcsontokat is talált.

 

…..

Átvágta az egyik „lössből hányt" töltést is, de ebben nem talált leleteket. A murgai és teveli várak kapcsán Wosinsky megállapítja, hogy ezek őskori földvárak mintájára készültek, „azzal a különbséggel, hogy ezeknél két oldali leásás után fennmaradt föld-falakat találunk elválasztó akadály gyanánt s ezeken népvándorlás kori edénytöredékeket találtam. E földvárak azonban az edénytöredékek technikája és díszítése után következtetve csak a népvándorlás legvégső szakából valók. "

….Wosinsky Mór kétszer is ásott ezen a lelőhelyen, és rövid beszámolója szerint igen sok volt a lelet. Sajnos, a feltárásokról sem a dokumentáció, sem maga a leletanyag nem maradt meg. 

…Sándorfi György az általa akkor ismert várakat csoportosítva Murgát a „bizonytalan korú X-XIV. századi várak" közé sorolta - Wosinsky leírására hivatkozva.

 

A 2002. évi szondázó ásatásról röviden:

Az ásatás eredményeit Miklós Zsuzsa tanulmányából emeltem át, gondolatait dőlt betűvel tárom az olvasó elé. A Tolna megyei várak kutatási programjának keretében 2002-ben Miklós Zsuzsa szondázó ásatást végzett a helyszínen. A feltárás célja a vár pontos korának és szerkezetének tisztázása, illetve Wosinsky Mór ásatásainak hitelesítése volt. A munkálatok során a vár platóján 5 kutatóárkot nyitottak. A vizsgálatok eredményeként sikerült tisztázni a vár korát: a kerámialeletek (99%-ban fazéktöredékek) és a fémleletek (lószerszámok és egyéb használati tárgyak, nyílhegyek) alapján nyilvánvalóvá vált, hogy az erődítés a 13. századra keltezhető.

 

 

 „Miután Wosinsky valóban csaknem teljesen felásta a lakóterületet, ott csak kevés - általa érintetlenül hagyott – eredeti rétegződést, objektumot találtunk: a vár DNy-i sarkában, a IV. árokban fedeztünk fel egy érintetlen hulladékgödröt. Wosinsky az ásatásán „ több helyen keresztben fekvő, igen erős (25-30 ctm. átmérőjű), elszenesedett tölgyfa-gerendákra s azok között rendkívül sok, keményre égett sártapasz-darabra" akadt.…”

 A lakóterület középső részén, a Wosinsky által leginkább bolygatott helyen, a II. és V. kutatóárok területén találtak (elpusztult) lakóépületre utaló nyomokat. Wosinsky feltételezett itt egy nagyméretű tornyot is, de ennek létezését igazolni egy teljes feltárással, szelvényekkel lehetne.

 

„ Kerámia - A 2002. évi szondázó ásatás edénytöredékeinek 99 %-a fazéktöredék. Ezeken kívül mindössze 1 db csészeperem és 1 db fedőtöredék került elő. A fazéktöredékek kavicsos anyagúak, durva kidolgozásúak, kézi korongon készültek. Többségükben szürkék, redukált égetésűek. Kevés a vörös, és szürkésfehér, valamint a sárgásbarna színű töredék. A peremek általában kettősen tagoltak; de előfordul az enyhén behúzott szélű is.

Fémtárgyak - A 2002. évi ásatás során igen kevés fémlelet került felszínre. Wosinsky feltárásán feltehetően több vas és egyéb használati tárgy bukkant elő, de ő ezeket nem említi. A vastárgyak állapota általában igen rossz. Kivételt képez egy levél alakú, nyéltüskés nyílhegy: a 4,7 cm hosszú nyílhegy pengéjén gyenge borda figyelhető meg. A lószerszámok közül több - töredékes - sarkantyú került felszínre: kettőnek a szárrészlete, egynek pedig a taraja. Lópatkót nem találtunk, de a tárgytípus használatára utal egy patkószög. A mindennapi élet használati tárgyai közül több karikát, egy szíjvéget, egy irtó-vesszővágó kést, egy hurkosfejű szöget, egy tűszerűén hegyesedő szerszámot, egy enyhén ívelt vaslemezt és több szöget kell megemlíteni.

…..

A sarkantyú töredékek erősen hiányosak, de a meglevő részletek alapján megállapítható, hogy ívelt szárú, csillagos tarajú példányok voltak. … Az egyetlen megmunkált csonttárgy talán tűtartó lehetett.  …A kerámia - anyaga, díszítése és kidolgozása alapján - a 13. századra keltezhető. „

 

….

A Sánc tehát nagy valószínűséggel az Árpád-korban is Murga faluhoz kapcsolódott. Birtokosuk minden bizonnyal a Morgai (Murgai) család volt. A falu első - általam ismert - említése 1500-ból származik, ekkor possessio, a Morgai családé. A család tagjai közül Morgai Marcel 1446-ban, Morga-i Miklós tolnai alispán pedig 1525-ben tanúként szerepel. Utóbbi esetben Morga-i Mihály kérésére indítottak vizsgálatot. Azt csak feltételezhetjük, hogy a vár és a falu a XIII. században is ennek a családnak volt a birtoka. Erre vonatkozóan nincs semmi támpontunk. A szondázó-hitelesítő ásatás során tisztázódott a vár kora: a viszonylag sok kerámia és kevés fémlelet alapján egyértelmű, hogy 13. századi. Miután Wosinsky valóban csaknem teljesen felásta a lakóterületet, ott csak kevés - általa érintetlenül hagyott - eredeti rétegződést, objektumot találtunk. Nehéz elkülöníteni, melyik árok Wosinskyé, és melyik volt eredetileg alapozási árok. Ezért a 13. századi - Wosinsky által feltételezett - nagyméretű torony alaprajzát csak teljes feltárással, szelvényekkel lehetne tisztázni. Ez a vár - elhelyezkedése, nagysága, erődítésének szerkezete és a leletek - alapján tipikus Árpád-kori erődítés. A leletek, ásatási megfigyelések szerint az egyértelmű, hogy a várat lakták. Nem tudjuk viszont, hogy maga a tulajdonos és családja, vagy esetleg a várnagya tartózkodott itt.”

A jövő tudományos kutatásának egy teljes feltárás keretében tisztáznia kell amennyire lehet a vár felépítését, szerkezetét. Igazolni kell, avagy cáfolnia a Wosinsky által feltételezett torony létét. A történeti kutatásban is vannak kérdések, melynek megválaszolása a jövő tudományos kutatásainak lesz feladata. A vár XIII. századi keltezése kapcsán fel kellene térképezni a környék akkori birtokviszonyait, valamint azt is hogy a mai Murgához képest a 13. században hol és milyen település feküdhetett a vár környezetében.

A Murgai víz irányába elnyúló magaslat északi oldalán van a várhely. Érdemes megjegyezni, hogy nem közvetlenül a magaslat északi peremén, hanem attól kissé beljebb helyezkedik el az erődítés. Ennek lehetséges magyarázatát az északi oldal a patak és a völgy felé eső részének enyhén meredek volta szolgáltatta számomra. Az ovális alakú, Ény-Dk tengelyű vármagot egy árok veszi körbe. A Keleti oldalon Wosinsky átvágta az árkot és a vármag egy részét. A kitermelt föld feltöltötte az árok ezen szakaszát, mintegy teraszt képezve ezen a részen.

 

Az átvágástól picit délebbre, a plató közepén állhattak a lakóépületek. Egy lehetséges jövőbeni teljes feltárás tisztázni tudná a lakóépületek alaprajzát, és választ adhatna azok felépítésére is. A platót DNY-i irányba elhagyva a D-i oldalt félkörben körbe ölelő kettős árokrendszer első árkában találom magam. Ez a várhely leglátványosabb része véleményem szerint. A gerinctől kettős árok védelmezi a vármagot. A körítő árok DNY pereméről (a kitermelt földet kifelé dobták, nem a vármagot magasították) készített panorámafotómmal a vármag és a két árok szimbiózisát igyekszem bemutatni. A DNY-oldal kiváló lehetőséget kínál arra is hogy az árokkal körülvett vár déli oldalát végig fotózzam. Az árok nyugati peremén haladva fotózom végig a vár oldalát és az árok itteni szakaszát.

Az ÉNY-i saroknál a peremet el kell hagynom, mivel hatalmas fa és bozótos állja utamat. Ezen a sarok jutok ki az északi oldal előtti „teraszra”. A terület legellentmondásosabb részéhez érkeztem. Wosinsky ábrázolásával ellentétben az északi árkon túl egy félkörben elhelyezkedő árkot feltételezek, amelyet az átvágás során kitermelt föld belemosódott az árokba középtájon egyfajta teraszt képezve.  A napsütéses idő a lombmentes környezet, látványossá és bemutathatóvá tette ez a kis árpádkori várhelyet. Véleményem szerint a kíváncsi látogató Tolna megye egyik leglátványosabb várhelyét találhatja meg, ha megfelelő időszakban keresi fel a helyszínt. Egy kis bozótirtás, és egy turistaútvonal kiépítése, megfelelő információs táblával, és pihenőpadokkal, egy újabb kis ékkővel gazdagítaná a megye amúgy sem szegényes kollekcióját a turistacélpontokat illetően.

 

 

Források:

A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 26. (Szekszárd, 2004) 229-244. old.: Miklós Zsuzsa-Murga Sánc

Balogh Margit: Murga – Murga Község Önkormányzata 2000. 5-6.oldal

 

 

 

Miklós Zsuzsa: Tolna Megye várai – MTA Régészeti Intézete 2007.

CASTRUM BENE EGYESÜLET IX. VÁNDORGYÛLÉS - Castrum Bene Túravezetõ - Vaja, 2003. május 30 – június 1.

Az elmúlt évek erõdítménykutatásai -  Miklós Zsuzsa MURGA – SCHANZBERG

A falutól DK-re, a Murgai-víz D-i partján, ÉNy-DK-i irányú hegyhát É-i végén található a földvár. Jelenleg többnyire bokros erdõ fedi. A 47 x 15 m-es platót körben árok, kívül sánc övezi. A hegy folytatása felõl még két árok védi. Wosinsky Mór 1892-ben az erõdített részt csaknem teljesen felásta. Átvágta az egyik sáncot is, de itt leletet nem talált. A várat a népvándorlás korra keltezte. Ásatási megfigyelései alapján arra következtetett, hogy itt „fából s részint sártapaszos vesszõfonással készült, hatalmas várépület állott.”

1988-ban Nováki Gyulával és Sándorfi Györggyel együtt végeztünk terepbejárást. 1993-ban és 1994-ben Nováki Gyulával, 1998-2000-ben magam végeztem itt és a környéken terepbejárást. 1994-ben Nováki Gyulával felmértük a várat.

Alapterület: 47 x 15 m (0,07 ha). Tengerszint feletti magasság kb. 180 m, relatív magasság kb. 45 m. Térkép: 705-313. Koordináták: 46,33,00 – 18,30,14.

A 2002. évi szondázó ásatás célja Wosinsky Mór feltárásának hitelesítése, a vár korának megállapítása volt. Mivel a várat (erõsen beteg) erdõ fedi, az árkok kijelölésénél figyelembe kellett vennünk a fákat. A védett területet 5 kutatóárokkal vizsgáltuk meg. A humusz vastagsága változó, helyenként egyáltalán nincs. Ez minden bizonnyal a kb. 100 évvel ezelõtti feltárás következménye. Gerendamaradvány csupán az I. árok D-i végében – másodlagos helyzetben – került elõ, sok XIII. századi cseréppel együtt. A II. árokban egy Ny-K-i irányú, 50 cm szélességû alapárkot, valamint – minden bizonnyal – Wosinsky Mór egyik (kb. 2 m széles) árkának részletét figyeltük meg. Ilyen jellegû árkot találtunk a III. árokban is. Valószínûleg a fent említett alapárok párja bukkant elõ a III. árokban: ez is 50 cm széles, függõleges falú, Ny-K-i irányú. Bolygatatlan területet csupán a vár DNy-i sarkában találtunk: itt egy 170 cm átmérõjû, 160 cm mély gödör bontakozott ki.

A feltárás során viszonylag sok 13. századi fazéktöredék és néhány hasonló korú vastárgy (kés, sarkantyú) került felszínre. Összességében megállapítható, hogy Wosinsky valóban felásta a védett területet, csaknem teljes kiterjedésében. Árkai eléggé szabálytalanok. Ahhoz, hogy pontosan láthassuk, minek alapján állapította meg Wosinsky, hogy milyen várépület állt itt, teljes feltárásra lenne szükség. Ugyancsak nagy felület kutatása szükséges annak tisztázására, hogy a II-III. árokban észlelt alapárkok milyen épülethez tartozhatnak.

 

Írta, fotózta, a cikket összeállította: ifj. Fidrich Tibor 

 

A helyszínről és az erődítésről készített kisfilm a Várvadász blog videócsatornáján az alábbi linken érhető el:

https://www.youtube.com/watch?v=Yig-F2ImerE

Egy ismeretlen vár Tolna megyéből: Jágónak Dáróvár.

Először két évvel ezelőtt a Miklós Zsuzsa Tolna megye várait bemutató könyvében olvastam Dáró várról. A könyvben bemutatott fénykép egy falmaradványt mutatott… Falmaradvánnyal rendelkező ismeretlen Tolna megyei vár? Igen jól hangzott, elhatároztam, hogy felkeresem a helyszínt. Elhatározásomat nem követte tett, várbarátoktól halottak is kissé elbizonytalanítottak. Az odavezető út menti tanyákról elszabaduló vérszomjas kutyákról, és a megközelítés körülményességéről szóló mende-mondák nyesték vissza bimbódzó érdeklődésemet. A Dombóvár környéki Hat vár Hat rád című rendezvény csillantotta fel bennem újra a reményt. Be is terveztem egy túrát, melynek keretében felkeresem idén a várat. A végső lökést tervem megvalósításában egy Hevesi Zoltán által közölt poszt hozta meg az Index Várak Várromok című fórumában.  A várnál tett kirándulásról tett beszámoló elolvasását követően levelet írtam Zoltánnak, melyben segítséget kértem az odajutást illetően. Nagy örömömre segítséget kaptam, ahol a túrázó egy térképrészlet segítségével ismertette az odavezető legkönnyebb útvonalat. Visszajelzését és hatékony segítségét ezúton is nagyon köszönöm.

 

 

A levélben leírtak és a személyes tapasztalataim ötvözésével a következőekben szeretném ismertetni az vár felkeresésének általam ismert legegyszerűbb módját. Az út során több alkalommal GPS koordinátákat vettem fel, hogy az elősegítsem a várat felkereső érdeklődők tájékozódását.

 

Megközelítés:

 

A helyszínt Kapospula irányából célszerű megközelíteni. Egy híd vezet át a Kaposon, mely egészen Dombovár Szőlőhegyig vezet. Mi a Szőlőhegy végét jelző tábla környezetében parkoltunk egy füves területen.  (46°21’55.33”N , 18°06’00.8”E) Innen indul nyugati irányba egy szekérút.  Baloldalon tanyaépület(ek) elkerítve, jobbra szántóföld. Kb. 1 kilométer megtétele után egy előttünk egy erdős terület, tölünk jobbra egy töltésút vezet a Kapos felé. Nekünk balra kell fordulni a füves ösvényen ami tulajdonképpen bevisz minket a vár alatti völgybe. (46°21’39.1”N , 18°05’21.8”E-letérő) Az ösvény tulajdonképpen egy egykori szekérút lehetett, amely bevitt a völgy peremén egykor elterül tanyák és vályog tanyaépületek közé. Ezen létesítmények nyomai az erdőírtás mentén még felfedezhetőek. Egy kisebb gyaloghíd vezet át minket azon a kis csermelyen, amely haladási irányunkkal párhuzamosan folydogált. A hídon átkelve pár méter után egy bozótos magaslat tornyosul elénk. Itt Blum András várbarát szavai csengtek a fülembe, mely szerint a várat magaslatot nyugatról megkerülve érdemes felkeresni.  Helyi fakitermelők igazítottak útba minket, és a vár alatti fedetlen kút veszélyére felhívva a figyelmet, mintegy konfirmálták számomra, hogy jó helyen járunk. A magaslat nyugati oldalán egy vízmosás kezdődik, amely egyenletesen emelkedve vezet minket úticélunk felé. A vízmosás végén feltűnik az a fedetlen kút, amelyről az elmúlt időszakban annyit halottam. Túratársaimmal, Balogh Zoltánnal és Altsadler Zoltánnal megvizsgáltuk a kút környezetét, és arra a következtetésre jutottunk, hogy a vár alatti elpusztult tanyaépülethez tartozhatott egykoron. A tanyaépület nyomait a kúttól jobbra meg is találtuk. Tekintettel arra, hogy Dáróvár szerepel a Hat vár Hat rád elnevezésű programsorozatban, talán érdemes lenne a balesetek elkerülése végett elkeríteni ez a rendkívül mély kutat. Tőle pár méterre indul egy ösvény északi irányba, amely tulajdonképpen a vár maradványaihoz vezet minket.  (46°21’27.1”N, 18°05’21,1”E-Dáróvár helyszíne)

 

 

Története:

 

A várat 1370-1380 között castrumként (vár), a XV. Században castellumként (várkastély) említik. Építése Engel Pál szerint Mojs nádor rokonának Dárói Salamonnak (1273-1308) tulajdonítható. 1358-ban említik unokái Péter és Miklós váraként. Később a Miklóstól származó Dárói Majos család birtokolta. A Dárói család birtoklástörténetét, és egyúttal a vár 14.-16. századi történetét híven mutatja be az alábbi tanulmányrészlet:

Tolna Megyei Levéltári Füzetek 5. Tanulmányok (Szekszárd, 1996)- Kovács Péter: Egyetem vagy birtok (Bécs-Krakkó-Itália) • 221 (226. oldal)

Sajnos a rendelkezésemre álló okleveles anyagból nem lehet eldönteni, hogy Dárói Majos kinek volt a gyermeke. Feltehetőleg Miklós mester leszármazottja lehetett. Életpályáját 1370-től ismerjük. Ebben az évben Dárói Majos fiai a Tolna megyei Dáró várában és tartozékaiban birtokosok.

…A nagy birtokszerző minden bizonnyal Dárói Majos volt, aki királyi milesként, katonaként is megalapozhatta családja vagyoni helyzetét. Az egregius kifejezés is arra utal, hogy a megyei nemesi társadalomban fontos szerepet töltött be. A 15. század elejére a Majos, a családnév részévé válik (Dárói Majos). A 15. századra a Dárói Majosok tehetős megyebeli családnak számítanak.  A família a következő falvakban volt birtokos: Dáró vára, Szederjes, Tekerés, Atala, Enyed, Uga, Egyházaszaka, Középzaka, Kápolnászaka, Vásárhely, Almás, Ecsény, Ábrahám és az ott levő apátság kegyúri joga, Bíróit, valamennyi Tolna megyében, valamint Miklósi, Jutány és Mágocs Somogy megyében.

A jelentősnek mondható birtokegyüttes ellen a Zichy-család indított pert. Mivel 1447 előtt meghalt anyja, Dorottya, Dárói Majos lánya, fia Zichy Benedek ettől az évtől kezdve magának követelte Dáró vár és tartozékainak felét, mert azok a fiú-, illetve leányágat egyaránt illetik. Majos fia István fia Imre a részt nem adta ki és csak hosszadalmas pereskedés után egyeztek meg. A Dárói Majosok képviseletét hamarosan Mihály vette át Imrétől, aki 1458-ban még élt, de 1464-ben már valószínűleg nem. A megegyezésre csak 1467-ben került sor, amikor a két fél a nádor előtt kibékült. Ennek értelmében Dárói Majos Mihály a perköltség fejében a somogyi konvent előtt 1467. február 9-én köteles 100 magyar forintot, nyolc ökröt, két tehenet, három hordó bort, gabonát és egy lovat adni. Azt, hogy a pert a Zichy-család nyerte, egy másik oklevél is bizonyítja. Benedek a somogyvári konvent előtt tiltakozott, mert annak ellenére, hogy az 1466. november 22-én Tolnavár mellett a királyi parancsra összehívott congregatio generálison Guti Országh Mihály nádor és ítélőmestere, Korotnai János, neki ítélték Dáró vár felét és annak tartozékait és az erről szóló oklevél fejében az 50 aranyat is kifizette, a nádor és embere ígéretük ellenére a következő Baranya megyei congregatio generálison, sem az oklevelet nem adták oda, sem a pénzt nem kapta vissza, Dárói Majos Mihálynak kedvezve ezzel. A per további menetéről nem tudunk, de annyi bizonyos, hogy a Zichyeknek nem sikerült megszerezni részüket. A birtok magával hozta a politikai szerepvállalást is, igaz a megyei kereteket csak egy esetben lépi túl. Dárói Majos László 1432-ben a királyi aula tagja. Megyei tisztséget is csak Mihály viselt, aki 1475-ben Ews-i Imrével Baranya megye alispánja, 1481-ben Kápolnai Miklóssal szintén Baranya megyében viseli ezt a tisztséget. 1482-ben és 1483-ban Kápolnai Miklóssal, illetve Fúló Jánossal már Tolna megyében találjuk, mint alispán. Dárói Majos Mihály Mátyás 1464-es boszniai hadjáratában is részt vett. Az év októberében, mivel a török ellen vonult, el kellett napolni egy perét. Ekkor említik azt is, hogy Dárón Pekedi Lőrinc a várnagya. Ez egy újabb bizonyíték a megyei hierarchiában betöltött vezető szerepére. A família legtekintélyesebb tagjának, Dárói Majos Mihálynak a halála után azonnal széthullott az a gazdasági egység, amit Dáró vára központtal a család hosszú évtizedek alatt megszerzett.

(A birtokperekről a Zichy család levéltárából származó oklevelek tájékoztatnak minket, amelyek kiadásra is kerültek a Zichy okmánytár sorozatban, illetve a Somogyi Konvent oklevelei között is fennmaradtak a témával kapcsolatos anyagok Pl:Kiadva: Zichy okmánytár III. 399, .Zichy okmánytár IV. 102. Borsa Iván: A Somogyi Konvent oklevelei az Országos Levéltárban (Forrásközlés) (Ötödik közlemény) 1371-1380 )

 

Elsőnek a volt alispán elhunyt testvérének, Imrének a lánya, Katalin lépett. Döntésének okát egy 1496-os oklevélből ismerjük. A család feje, a néhai Dárói Majos Mihály, testvére halála után elfoglalta annak birtokrészeit és ezért Imre özvegye, Katalin asszony, többször perre ment sógorával a királyi kúriában. Mihály lépését jogtalannak találták és mivel nem adta vissza az elfoglalt javakat - különösen Dáró várát -, fővesztésre ítélték. Az elhunyt szülők után, lányuk próbálta meg visszaszerezni a jogtalanul elfoglalt birtokokat. Katalin lépése teljesen logikus volt, hiszen mint egyedüli gyermek, jogosan félt, hogy unokatestvérei is teljesen kisemmizik. Ezért adta el 1495. IX. 7-én a Dáró várban lévő részét, valamint Ábrahám, Enyed, Acsala, Szederjes, Zaka és Bíróit (Tolna vm.), valamint Mágocs, Jutány és Miklósi (Somogy vm.) falvakban található részeit Kálmáncsehi Domonkos választott váradi püspöknek, ezer forint fejében.

Döntését jól megfontolhatta, mert tudta, ha birtokait vissza akarja kapni, olyantól kell segítséget kérnie, aki tekintélyénél fogva megálljt parancsol a rokonságnak és van elég pénze. Gyakorlatilag ugyanazt tette, mint Mihály, aki Bakóczban találta meg emberét. Félelme nem volt alaptalan. Dárói Majos Miklós, hasonlóan apjához, II. Ulászló király parancsa ellenére, elzárkózott a Katalint illető részek kiadásától.

Miklós, aki apja halála után, az idősebb testvér jogán a családban átvette a vezető szerepet, Katalin után, öccsével, Mihállyal is perbe keveredett. Mivel a család mindkét ágával és a vevőkkel szemben nem tudta saját érdekeit képviselni, hamarosan kompromisszumot kötött. Dárói Majos Miklós elsőnek Katalinnal egyezett meg, akinek átadta a Jutányban (egész) és Miklósiban (rész) levő birtokait. Mindezt Mihály nevében tette, de ennek ellenére az oklevél végén megemlítik: Miklós a bevallást köteles a szekszárdi konvent előtt Mihály által megerősíttetni.

 Az egyezséggel mindenki jól járt. Dárói Majos Miklós csak két birtokrészt vesztett el a családi vagyonból, Katalin pedig valamit visszakapott apja birtokaiból. Kálmáncsehi Domonkos sem panaszkodhatott, hiszen annak ellenére, hogy ezer forint fejében végül is nem sikerült a birtokokat megszereznie, egy évvel később elmondhatta: az egykori Dárói-vagyon egy darabja az övé lett. 1497-ben ugyanis Katalin, akiről megemlítik, hogy az Olasziban lakó György, tehát egy mezővárosi polgár felesége, a két birtokot eladta Kálmáncsehi Domonkos váradi püspöknek 400 forintért. Ebből 200-at készpénzben kapott, a maradék összeg fejében a püspök Olaszi mezővárosban egy házat adott.

Nem tudjuk, hogy a két testvér között mikor rendeződtek a problémák. Véleményem szerint hamarosan megegyeztek. Erre utal egy 1501-ben kiállított irat. A szekszárdi konvent oklevele szerint, a néhai Dárói Majos Miklós özvegye, Katalin asszonynak, Mihály 200 forintot fizetett a nőági rész fejében.

Az egyezséget fogott bírák előtt kötötték meg, ami azt mutatja, hogy a család két ága között ekkorra ideiglenesen megszűnt az ellenségeskedés, s ennek nem a Miklós halálával kialakult új helyzet - Mihály lett a család feje - az oka, hanem az egyezség. Erre utal közvetve az is, hogy Bakócz Tamás birtokai között 1495 után nem találjuk meg a Dárói Majosok földjeit. A Dárói Majos Mihály 1505-ben, Bakócz Tamás segítségével, megpróbálta családja vagyonát növelni. Erre egy 1458-ban kiállított oklevél adta meg a jogi alapot. Ekkor Somkereki Erdélyi István és Dárói Majos Mihály és Imre egymást minden birtokukban kölcsönösen osztozó testvéreknek vallották magukat.

Ebben az évben köthetett ugyanis házasságot az erdélyi nemes, a későbbi alvajda és görgényi várnagy, Mihály és Imre testvérével, Annával. Az érsek közbenjárására azért volt szükség, mert a dolgot bonyolította, hogy Somkereki Erdélyi Istvánt 1467-ben, az erdélyi felkelés leverése után, Mátyás fej- és jószágvesztésre ítélte javait Csupor Miklós vajda kapta. A vajdától ezek testvérére, Csupor Istvánra szálltak, kinek halála után Bakócz kapta meg a birtokokat. Az érsek Dárói Majos Mihályra való tekintettel Anna gyermekeinek visszaadta a javakat, akik viszont a néhai Dárói Majos Mihály javaiból illető részt örökbe vallották Dárói Majos Mihálynak. Dárói Majos Mihály további sorsáról keveset tudunk. Itáliai terveit a családi problémák miatt el kellett vetnie, szinte kizárt, hogy 1496 és 1501 között elhagyta volna Magyarországot.  Azért az isteni parancs és sugallat megérkezhetett. Az egyházi pályáról ugyan lemondott, de két leánya közül az egyiket apácának adta. 1524 előtt halt meg, s vele a Dárói Majosoknak magva szakadt. Birtokaikat II. Lajos király Werbőczy Istvánnak adományozta. DL 722041524. III. 7.

II. Lajos király oklevele. Fraknói Vilmos: Werbőczy István életrajza. Bp. 1899.360. p.

1524-es birtokszerzeményei között nem sorolja fel a Dáróiak birtokait. Mivel a beiktató oklevelet nem ismerjük, nem biztos, hogy a beiktatás megtörtént. Az oklevél szerint a következő birtokokat kapja a személynök: Dáró vára, Enyed, Szederjes, Atala, Uga, Egyházaszaka, Középzaka, Végzaka, Almás (Tolna m.), Miklósi, Jutány és Mágocs (Somogy m.). Ezenfelül megkapta az ábrahámi kolostor kegyúri jogát is. Ha összehasonlítjuk Mihály 1495-ös birtokaival, látszik, a Dárói Majosok földje egyre jobban fogyott.

 

 

A 1524 utáni kusza viszonyokról az alábbi két részlet ad tanúbizonyságot:

1525-ben Dombo-i Farkas, Arthandi Pál, valamint Aaroi Mayos Mihály özvegye és két leánya nevében tiltakozik az ellen, hogy Werbewcz-i István a Tolna megyei Daro vára, valamint Zaka birtokába beiktassa magát. (Miklós Zsuzsa: Tolna megye várai-2007)

Láttuk, hogy Tolna megyében a Ferdinánd-párt csak időlegesen és részlegesen tudott sikereket elérni, 1536 után pedig a megye kizárólagosan János-pártivá vált. Ez Ferdinándot egyáltalán nem zavarta abban, hogy Ozorát Thurzó Elek országbírónak, Simontornyát és tartozékait Váraljay Szaniszló székesfehérvári prépostnak, Szerecsen János összes birtokait Révay István naszádos kapitánynak, Ártándy Pálnak az országban található összes javait, köztük Daró várát és Dalmand mezővárost Nagy Imre alnádornak adományozza. Ezek a szerzemények azonban alig jelentettek többet, mint egyegy tételt, amelyről végrendelkezni lehet és reménykedni, hogy az örökösök majd valamikor ténylegesen is a birtokába jutnak. Ifj. Szakály Ferenc: Tolna megye 40 esztendeje a Mohácsi csata után • 5 (20. oldal)- Tanulmányok Tolna megye történetéből 2. (Szekszárd, 1969)

 

Felépítése: 

 

A vár 20*50 m-es nagyságú területen (0,1 ha) helyezkedik el.  Keletről és nyugatról is igen meredek az erősségnek otthont adó magaslat. Délről a gerinc irányából kettős árok és sánc védi az erősséget. Az északi oldal alatt kisebb terasz húzódik félkörívben. Az ÉNY sarkon kisebb téglafal maradványok találhatóak. Az egyik szakasz ledőlt és a peremen várja, hogy lecsússzon a domboldalon. Túratársain a nyugati oldal közepén közvetlenül a plató pereme alatt újabb falszakaszra hívják fel figyelmem. Egy ásatás talán tisztázhatná a vár alaprajzi felépítését. A  helyszín a sűrű növény és bozóttakaró miatt inkább a vegetációs időszak előtt érdemes felkeresnie az érdeklődő várbarátnak.

Annak ellenére, hogy a helyszín eleme a Hat vár Hat rád elnevezésű túrasorozatnak a terület nagyobb karbantartást és odafigyelést igényelne, elég, ha figyelembe vesszük a vár alatti vízmosás végén levő fedetlen mély kutat. Érdemes lenne a balesetek elkerülése végett cselekedni minél előbb. Reméljük, hogy ahogyan a helyszín egyre ismertebbé válik a kirándulók előtt, előnyére változik majd a terület is a jövőben.

 

Egyéb források bejegyzések:

 

Harangozó Éva: Dáróvár

1542-43-ban Tinódi másodszor tartózkodik huzamosabb ideig a környéken, ezúttal Dáró várában, amely Werbőczy Imre tulajdonában volt, a dombóvári vártól látótávolságra. Itt írta 1543-ban „Verbőczi Imrehnek Kászon hadával kozári mezőn viadalja” című históriás énekét, melyben az 1542. március 25-én a kozári (ma Egyházaskozár, Baranya m.) mezőn lezajlott csatát írja le. A mű 1554-ben Kolozsváron jelent meg nyomtatásban „ Cronica Tinódi Sebestyén szörzése” címen.

1544. évi hadjáratok során a török Ahmed pasa vezetésével foglalta el a Dombaiak várát, Dombót és a Dáró várát. Ezután kezdtek hozzá a közigazgatás átszervezéséhez. A várat a későbbi korok nem említik.

Szájhagyomány: Itt élő idősek gyermekkorukból emlékeznek falra, kútra, veremre. A vár tövében ásogatva találtak gyűrűt, koponyát, lócsontokat…Sok rege szólt az alatta húzódó barlang, vagy járat rendszerről és a rejtett kijáratokról.

http://dombovar-szolohegy.info/p/eltunt-vilag/daro-var

Pesti János (szerk.): Baranya megye földrajzi nevei I. - Baranya monográfiai sorozat (Pécs, 1982)

IX. Adattár1-62: Sásdi járás

SZERECSENY (SZERECSEN) János, Dáró vár kapitánya, Sellye, Kisfalud, Aranyos, Pázdán, Csókafő, Kisvejke, Závod, Boleta, Kisfalu, Bödöcs-falva és a Dráván túli Zagyoca vidéke birtokosa. 15, 213

Báró Forster Gyula: Magyarország műemlékei 2., A Műemlékek helyrajzi jegyzéke és irodalma (Budapest, 1905)-895.oldal

Pula és Dombóvár közt Daróvár vagy Daruvár. Csánki D. :Mo.tldr. III. 403.

Turul 1883-1950 (Magyar Sybilla)

Dombóvártól nyugatra Tolna- és Somogymegyék határszélén állott a XIII– XIV. századokban egy kis Dáró nevű vár 12–15 faluból álló uradalmával.* Az Athala és Pula falvak felett fekvő hetényi pusztán a mult században még mutogatták egy vár romjait s azt Süllyedt várnak hívták.* Lehet, hogy az egykori dárai vár töredékei voltak azok.

Engel Pál-Magyarország világi archontológiája-1301–1457* V.-Várnagyok és Várbirtokosok

Dáró (Tolna m.)

Castrum/castellum. Építése Mojs nádor rokonának, Dárói Salamonnak (1273-1308) tulajdonítható. 1358-ban említik unokái, Péter és Miklós váraként (Dl. 71869). Később a Miklóstól számazó dárói Majos családé volt (1370: Z. III. 399, 1380: Z. IV. 172, 1447: Z. IX. 279). – Rom Dombóvár mellett NY-ra a Kapos D-i partján, Jágónak területén (BMFN I. 93, 9/29; Fügedi 121; Csánki III. 403).

 

 

Csánki Dezső-Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában – III. kötet

Tolnavármegye várai és erősségei

Dáró. (Daró.) Castrum Daro simulcum pertinenciis eiusdem in Simigiensi et Tholnensi comitatibus. (1370: gr. Zichy cs. okmt. III. 399., 1380: U. o. IV. 172.) Castellum Daro. (1449: Zsélyi llt.) Castrum Daro. (1450: U. o.). Már a XIV. században (1370-ben) s a XV-ikben is a dárói Majosoké, a kiktől – leány-ágon – 1450-ben Zicsi Benedek tartott jogot e várnak, mint a mely a fiu- és leány-ágat egyaránt illeti, részeihez. Ez alkalommal hozzátartoznak Enyed, Tekercs, Szederjes, Felső-Atala, Ábrahám, Alsófalu, Uga, Gonda, Vásáros-Szaka, Egyházas-Szaka, Közép-Szaka, Vég-Almás és Ibolczka Tolna-, Alsó-Miklósi, Mágocs és Jutej Somogyvármegyéből. Ma Dáró vagy Daru néven vár és szőllőhegy, Pula és Dombovár vidékén. Tolnamegyei tartozékai közül azonban csak Enyed, Alsófalu (mint puszták) és Atala vannak meg.

 

A cikket írta, fotózta, összeállította: ifj. Fidrich Tibor 

 

A helyszínen készített videófelvétel a Várvadász blog videócsatornájában érhető el az alábbi linken:

https://www.youtube.com/watch?v=So8_uynDBtQ 

 

Nógrádi vártúra 2. rész - A két Petény és Tolmács Kálváriadombja

Alsópetény – Templomdomb

A szokástól eltérően most nem Alsópetény földváráról teszek említést, hanem Werbőczy Istvánról, és az ő várkastélyáról, ahol a népi emlékezet szerint megalkotta híres Hármas-Könyvét. Werbőczy itt volt birtokos szerette is a falut, de hol helyezkedett el a várkastélya?

A Cserhát völgyében levő festői szépségű kis település fölé mintegy szimbólumként magasodik a Templomdomb. Az eltelt évszázadok néma tanúja, a dicsőséges történelmi múlt hirdetője a helyszín. A falu római katolikus templomának külső falait szemlélve fel lehet fedezni a középkori eredet, a gótikus építészeti stílus nyomait.  A régi temető és a Harangtorony felöli külső (északi) oldalán a barokk ablakok körül láthatóak a gótikus ablakkeretek. A szentélyrészt kívülről körbejárva támpillérek kialakítása, és a keresztboltozat a gótikus előzményekről árulkodik. A déli oldalon a sekrestye mellett a régi templom (XV. századi) sekrestyéjének alapfalai láthatóak. A templomhajót Jeszenszky István építette át 1724-ben felhasználva a régi templom anyagát. A templom mellett közvetlenül a kétemeletes barokk Harangtorony található, amelyet a XVIII. században építettek. (A középkori eredtű templomok a török korban és még a XVIII. század elején is torony nélküliek Nógrád vármegyében) A templomdomb tetejét bejárva szép megmunkálású és kialakítású kőkeresztek utalnak az ősi temetkezési helyre.

   

 

A harangtorony tövében a helyi birtokos Somogyi és Gyurcsányi család temetkezési helyéül szolgáló kripták állnak. Felette az 1791-ben özvegy Gyurcsányi Ignácné (sz: Blaskovich Teréz) által emeltetett 3 oldalú gúla emlékoszlop Werbőczy István emlékére. A kripták és az emlékoszlop előtt a domb pereméből kiképzett kis terasz áll, pihenő padokkal. A perem levágott oldalából régi falszakasz kandikál ki a nagyvilágra. Ez lehet az egyik eklatáns felszíni bizonyítéka annak, hogy itt található Werbőczy István egykori várkastélya. Hogy ez nem csak csupán feltételezés, arra több helytörténeti forrás is utal:

Szobi Mihály 1507-1514 között itteni birtokait Werbőczy Istvánnak adta, a ki ide vonult vissza 1513-1514ben, midőn a híres hármaskönyvét írta. Ennek emlékét a Gyurcsányi Ignáczné által 1791ben készíttetett következő feliratú s háromoldalú gulába illesztett emléktábla őrzi …

….A gulaalakú emlékkő a templom közelében áll oly helyen, a hol valamely régi épületnek, nyilván egy régi várkastélynak a rommaradványai láthatók; a romok alatt van a Gyurcsányi és Somogyi családok kriptája, a hol a Werbőczy emléktáblát készíttető Gyurcsányi Ignáczné is nyugszik.

NÓGRÁD VÁRMEGYE KÖZSÉGEI.-Írta Reiszig Ede dr. történetíró. Kiegészítette Vende Aladár szerkesztő -in: Magyarország vármegyéi és városai sorozat – Nógrád vármegye 1911.

 

„(„Alsópetény nevű faluban még ma is megvannak az ő mulató házának némely düledékei”) Sokan úgy vélik, hogy a harangtorony körül található romoknak és kőtörmeléknek közük van az ő házához, mely a reneszánsz kastélyok védelmi funkciójából adódóan valóban biztonságot nyújtó védett lakóépület, azaz várkastély lehetett. A templomdomb alatt alagúthálózat húzódik. A hagyomány szerint egészen Csővárig nyúlik. (A hozzáfűzött monda szerint járatai a török időkben menedékül szolgáltak a környék lakóinak) Állaguk miatt számos ponton maguktól beomlottak, egy részét pedig maga az önkormányzat szüntette meg, nehogy valakit baleset érjen.”

Zelenik Csaba Ákos: Alsópetény -Történeti emlékek, fejezetek Alsópetény múltjából. 2005.-135,136. oldal

 

 

 

 

Felsőpetény – Öreg temető

Felsőpetényben az energianád termelő konzorcium mellett indul egy kis ösvény, amelyen elindulva pár perces sétával feljutunk a település fölé tornyosuló magaslatra (Homlajt-hegy nyugati lankásabb nyúlványa), amelyen egy mesterségesen kialakított terasz a község Öreg temetőjének ad otthont. A peremen vezet végig minket az a kis gyalogösvény, amelynek segítségével az egykori temető sírjait szemügyre vehetjük. A blog szempontjából azonban van egy érdekesebb dolog is a területen: Egy kettős árokkal és sánccal elválasztott DK – ÉNY tájolású ovális plató, amely első nekirugaszkodásra egy árpád kori kis várat rejt magában.

 

A területre Fülöp Zsolt nógrádi kötődésű várbarát figyelt fel a közelmúltban. Érdeklődését szem előtt tartva egy petényi ismerőse hívta fel a figyelmét a helyszínre. Akkor még nem sejtettem, hogy ez a kis kitérőnek tervezett állomás számomra a nap egyik izgalmas szenzációjává válik. A kis temető szépen faragott keresztjeit elhagyva egy délnek futó árok néz velem farkasszemet. A kiterjedése hatalmas, túl nagy is ahhoz, hogy egy kis templomocska cinterem területét a gerinctől elválassza. Az árok nyugati peremét annak vonalában sánc kíséri végig. Az árok délnek haladva fokozatosan sekélyebb, ott keletnek fordul, majd fokozatosan fölöltődik a peremmel egy szintre. A helyszín déli oldala meredek, itt védőárokra nincs is szükség. A nyugati oldal rendkívül bozótos, felépítése, szerkezete további vizsgálatot igényel. A bejárás során pro és kontra két teóriát is felállítottunk. Az 1. árkon és sáncon túl, a 2. sekélyebb árok a kis templomhoz vezető egykori út nyomvonala. Az egyházi funkciót a I. és III. katonai felmérésen a kérdéses területen jelölt kereszt indokolhatja.

 

 

A második hipotézis arra irányul, hogy a gerinc felöl, a keleti oldalról kettős árokkal, sánccal választották el a vár magját. A kitermelt földdel a vármagot emelték, illetve az árok peremén futó sáncot magasíthatták. A déli oldal felöl meredély szegélyezni a magaslatot, így innen védművet kiépíteni nem igazán volt indokolt. A bozótosabb nyugati oldal fokozatosan keskenyedik, terepjelenségeinek vizsgálata plusz terepbejárásokat igényel.

 

 

Az erődített helyet (várat) az általam eddig megismert források nem említik.  Az 1200-as években Alsópeténnyel közös falut alkot a település, majd csak a 14. században válnak külön.

A Csák nemzetségből származó Pous fia Ugrin két faluból álló birtoka volt, aki 1268-ban és 1274-ben serviensének, Zsadány nb. Arnach fia Dénes mesternek adta, viszont 1280-ban ugyanő (Gyulazombor nb.) Sybrid fia Erdew comesnek adományozta. 1297-ben Sebreth fia Erdeu viszzadta Dénesnek 225M finom ezüstért, s ezt 1300-ban „Seueridus” fia Erdeu néven megerősítette.  Említései : 1268-Peggen, 1274,1280-Pethen, 1300-Kethpethen, 1335-Pechyen.

Forrás: Györffy György: Az Árpád kori Magyarország történeti földrajza IV. 1998 – 284. oldal.

 

A 15. század végén, 1477-ben a Petényi családé lett, akik a helységből vették fel nevüket is. Később a Török család, Werbőczy Imre birtokolta.

A török hódoltság idején népessége jelentősen csökkent. A 18. század végén szlovákok települtek be.

 

 

Tolmács – Kálváriadomb

A várat az eddig ismert oklevelek, és a szakirodalmak sem említik. A helyszínen 1989-ben Bodnár Katalin végzett a helyszínen ásatást, és a johanniták egykori templomának alapfalait tárta fel. Ekkor derült az is ki, hogy a domb erődített volt. A 6 hétig tartó, Kovács Géza plébános által szervezett társadalmi munkában a falu lakói segítették a munkálatokat. A szondázó jellegű ásatáson egy Árpád kori földvár és a domb első építményének részletét tárták fel. Nováki Gyula és Sándorfi György felmérte a helyszínt, és megállapította, hogy oválisra képezték ki a helyszínt, és árokkal vették körül. Az árok és a plató között 4m szintkülönbség volt. Valószínűleg a már álló földvárba építették bele a kicsi templomot, amelynek több építési peridusát sikerült tisztázni. A Johanniták tolmácsi birtokára és rendházára 1274-ből ismerünk adatot, de Belitzky János szerint már III. Béla adományozhatta nekik a területet. A templomot a XIX. század közepén bontották le.

 

 

„A legelső templom egy félköríves szentélyzáródású, pici , 8 m. hosszú épület a X I I - X I I I . sz-ból. Kicsinek bizonyulhatott, így a XIV-XV. sz-ban szentélyét átépítik egyenes záródásúvá, két támpillérrel, a hajó N y - i fala elé egy tornyot építenek. Kapcsolódik hozzá még egy sekrestye is az É-i oldalon, amelyet még később átalakítanak. Sajnos a templomnak nem maradtak meg az alapfalai, mert a szorgalmas tolmácsiak az alapozás aljáig kitermelték a használható köveket. Mi csupán a falak valamikori alapozási árkát tudtuk kibontani. A templom körül helyezkedik el a középkori temető, melyet a X I I - X V I I I . s z - i g használnak. Erre utalnak leletei, az S-végű Árpád-kori hajkarika, a gótikus X I V - X V I I I . s z - i csizma és párta.”

F. Bodnár Katalin – A Johanniták Temploma Tolmácson – Nógrád Megyei Múzeumi Mozaik 1989. 2. szám - 67,68. oldal

A Kálváriadomb Tolmács község déli részén a temetőnek otthont adó magaslat szélén helyezkedik el. A szabálytalan ovális alakú ÉNY-DK tengelyű plató átmérője Nováki Gyula és Sándorfi György adatai szerint 47 m illetve 32 m. Az egyetlen erődítésre utaló, és a napjainkban is látható nyom a domb ÉNY-i sarkában található árokrészlet, amely a nyugatra elterülő lankásabb gerinctől választja el a dombot. A domb platóján betemetett faragott keresztrészleteket, csontokat találni a felszínen. Feltételezésem szerint ez egy tereprendezés következménye. A déli oldalról a temető területének egyengetése során feltöltötték a dombot körbeölelő árkot. Az árokra nagy valószínűség szerint északról és észak-keletről nem volt szükség, mert az oldal egyébként is igen meredek. A domb peremét kis mértékben lefaragták, a keletkezett földdel pedig a plató területét töltötték fel egyengették el. A helyszínről a környék nagyon jól belátható, tehát erődítés építésére alkalmas. A temetőbe érkezve a dombot északról délre haladva lehet megközelíteni, kiépített járdán. A domb felé haladva az egykori uradalmi pince vonulata vonzza magához a kíváncsi szemeket.

 

 

 

 

 

„A besenyő Talmács törzsbeliekről elnevezett település. Eredetileg várbirtok volt, mely Bánk Bán kezére jutott, majd tőle II. Endre elkobozta és Dénes fia, Dénes nádornak adta, aki a várjavak 1239. évi visszavételekor a johannita ispotályos keresztes rendnek adományozta. E föld részét, mely állítólag Jenő határai között feküdt, a tatárjárás után a dömösi prépostság magának követelte 1138. évi birtokösszeírására vonatkozva, melyben azonban nem Tolmács, hanem Tamach szerepel, ez pedig a Zaránd megyei (Tamác) birtokra vonatkozik. A név csekély módosítása után a prépostságnak sikerült Tolmács részének birtokába jutnia, és ezt a részt bébe adnia a Jenőn birtokos Thekus fiaknak és Both comes fiának, Bertalannak telepítésre évi 1 ½ M bécsi denárért, mely Keresztelő Szent János napján fizetendő a jenői bíró és a dejtári pap előtt. 1274-ben a szomolyai, tolmácsi, és sziráki johannita keresztesek preceptora jelent meg a rendi káptalanon. 1299-ben a dömösi prépostság itteni birtokát bérbe adta a váci német polgároknak.” 

Forrás: Györffy György: Az Árpád kori Magyarország történeti földrajza IV. 1998 – 308. oldal

 

ifj. Fidrich Tibor 

 

2017. februárban jelenik meg a Magyarország Vártopográfiai sorozatának 4. - Nógrád megye várait bemutató kötete...

Megrendelhető a kiadónál, a  civertan@civertan.hu  e-mail címen. 

 

 

 

0.016 mp